- Elizabeth Setter leleplezte az
animátorokat James Black, 17 éves fiú előtt. Mivel ő a Setter család
választottja, a büntetése enyhébb lesz, és adott esetben választásra is
lehetősége van. A történtek elmondására hívatnám az informátorokat, Emily
Ravenfieldet, eredeti nevén Emily Wolfdogot, és Carlos Goldent! - mondta, mire
én teljesen lefagytam. Emily? Már Carlost furcsálltam, hiszen nem éreztem rajta
semmi arra utalót, hogy animátor lenne, de Emily lett volna a legutolsó, akire
tippelek, ha azt mondják, a családban is van egy animátor. Hiszen amikor
elhoztak, még tiltakoztam is, de azt hittem nem értik. Akkor miért vitt haza
mégis? A belépett a terembe, oldalán egy harmincas, szőke férfival, aki ezek
szerint Carlos volt.
- Emily! Kérem, mondja el a
történteket! - utasította Derilla. A nő meglebbentette haját, és belekezdett
mondandójába.
- Először is, szeretném tisztázni,
nem szándékom elérni, hogy Elizabethet valamilyen kár érje, akár a számára
kijelölt jövőbeli posztj
át illetően, akár más módon, mivel csak fiam előtt, aki része is lehetne ennek a rendszernek, leplezte le az animátorokat. Tudatosan vittem házunkba, mert gyermekeim nem tudnak kilétemről, és szerettem volna, ha ürügyet kapok, hogy elmondhassam. - kínosan elmosolyodott, majd ismét szóra nyitotta a száját, hogy folytathassa, ám Derilla gyorsabb volt nála.
át illetően, akár más módon, mivel csak fiam előtt, aki része is lehetne ennek a rendszernek, leplezte le az animátorokat. Tudatosan vittem házunkba, mert gyermekeim nem tudnak kilétemről, és szerettem volna, ha ürügyet kapok, hogy elmondhassam. - kínosan elmosolyodott, majd ismét szóra nyitotta a száját, hogy folytathassa, ám Derilla gyorsabb volt nála.
- Köszönöm, ennyi elég lesz. Most,
hogy más szögből láthatjuk a történteket, szeretném, ha a kilenc tanácstag
véleményezné Elizabeth tettét, és eldöntenék, érdemel-e ezért büntetést, és ha
igen, mennyire súlyosat - Megnyugodtam a hallottakon, mivel ezek szerint nem
lesz nagy a fenyítés, és a „kegyeimet” sem veszítem el. De miért nem mondta el
Emily nekem, hogy mi is a lényege annak, hogy elvitt? Hiszen lett volna rá
ideje, és lehetősége is. Ennek ellenére - nem tudom miért-, de örültem annak,
hogy akár James is animátor lehet, hiszen az átváltozás képességét tanítani
kell, senkinek nem megy magától. Gondolatmenetemet Martin szakította félbe.
- Az én véleményem szerint, ha
valakinek büntetés jár, az Emily, mivel tudatosan veszélybe sodort egy
animátort. Ám ő már nem tagja rendszerünknek, így én Elizabeth bárminemű
fenyítése ellen szavazok - mondta a talán huszonnégy éves férfi, és
bizonytalanul beletúrt barna hajkoronájába, szürke szemével pedig egyetértő
tekinteteket keresett. Sarah is szólásra nyitotta száját:
- Én Martin mellett állok.
Elizabeth nem úszhatta volna meg ezt a szituációt, erről pedig Emilynek
gondoskodnia kellett volna, nem ilyen módon lerántani a leplet kilétéről -
hangja lágy volt, illett kinézetéhez. Magas, százhetven centi körüli, vékony nő
volt, talán huszonnyolc éves, haja ezüstösen omlott vállaira. Telt, piros ajkai
minden pillanatban mosolyra álltak, fagyos, kék szemében huncutság csillogott, minden
mozdulata azt tükrözte, élvezi az életet, minden lehetőséget kihasznál a
vidámságra.
Ekkor hideg fuvallat söpört végig a termen, a
hatalmas kétszárnyú ajtó recsegni kezdett, majd nagy robajjal kicsapódott, és
lila füst gomolygott be a terembe. A különítmény volt az, ők amolyan
„szuperrendőrséget” alkottak, és az igazán fontos dolgokkal foglalkoztak.
Nagyon hatásvadász módon a felhő felvette az animátorok alakját. Három magas
férfi állt a küszöbön, arcuk teljesen kifejezéstelen. Senki sem tudta mire vélni
hirtelen megjelenésüket, még Derilla arcára is meglepettség ült ki. A
különítmény letérdelt, és fejhajtással köszöntötték a vezetőket, majd egyikük
felállt, és hivatalos hangnemben rákezdett:
- A tekercseket ellopták. - csak
ennyit mondott, mégis mindenki arcára pánik ült ki. Derilla felállt a székében,
és ezzel a mozdulattal lecsitította az egyre hangosodó susmogást.
- Köszönöm az értesítést, Brian!
Eric! Azonnal tájékoztasson minden animátort, a többiek pedig Emily és Carlos
vezetésével induljanak a tekercsek rejtekhelyére! Elizabeth! Jöjjön velem! -
ezzel el is intézte dolgát, és elindult kifelé a teremből. Követtem, és
hamarosan visszatértünk a mezőre. Hirtelen megtorpant, majd felém fordult.
- Menj vissza a szobátokba, és
maradj is ott, nem kell intézkednie senkinek sem, nem vagyunk veszélyben még
egy ideig, ezért semmi ok az aggodalomra. Valószínűleg estére vissza is
szerezzük a tekercseket. - nyugtatgatott, bár nem tudtam, azok a bizonyos
tekercsek mit is jelentenek valójában. - Ha ezen az ösvényen egyenesen
elindulsz, visszajutsz az erdőbe. - ezzel hátat fordított, és elfutott.
Én jó kislány módjára követtem
utasításait, de egy gondolat nem hagyott nyugodni. Miért Emily és Carlos vezeti
a csapatot? Hiszen Emily már nem hivatalos animátor, Carlos pedig csak egy
informátor, egyikük sem valami szuperkém. Semmi hasznukat nem tudnák venni,
hacsak nem ők tudják egyedül a bizonyos tekercsek pontos helyét. Vagyis a házuk
környékén van, hiszen azt a területet nem sok animátor ismeri.
Derillának tényleg igaza lett.
Pár perc múlva Victoria, Hayley és Taylor társaságában ültem a szobában.
Mindent töviről hegyire elmeséltem nekik, ami a gyűlésen történt, mesémet csönd
fogadta.
- Már csak egy kérdésem maradt.
Mik azok a tekercsek? - kérdezte Victoria megszakítva a hosszú hallgatást.
- Fogalmam sincs - válaszoltam.
Taylor azonban mindegyikünknél többet tudott az animátorokról, jól ismert
minden féltett tárgyat, köztük a tekercseket is.
- Ezek több száz éves iratok a
tudós kutatásairól, köztük a szérum receptje.
- Akkor már értem, mire volt az a
nagy felhajtás. De ki vihette el őket?
- Tulajdonképpen bárki. Az
animátorok nagyon erősek, és remek hadsereget lehet belőlük csinálni.
- Szóval, ha nem szerezzük vissza
a tekercseket, nagy veszélyben vagyunk - állapította meg Victoria.
- De még nincs okunk aggódni,
mivel a szérum hozzávalóinak beszerzése is jó pár nap, és az átváltozás is
legalább három. - így tanácskoztunk még pár órát, mikor valaki bekopogott. Victoria
rögtön felpattant, és ajtót nyitott. Egyenesen Martinnal szemben találta magát,
aki elnézett a válla felett, és tekintetével engem keresett. Mikor észrevett,
csak intett egyet, jelezve, hogy menjek oda hozzá. Amint odaértem, maga mellé
rántott, és becsukta az ajtót.
- Derilla küldött, hogy szóljak,
nem szereztük vissza a tekercseket, és nem tudjuk, ki vagy kik vihették el -
tájékoztatott. Nem tudom, mitől lett hirtelen ennyire fontos, hogy tudjak
erről, de bólintottam. - Csak ennyi lett volna. Visszamehetsz - azzal ugyan
olyan hirtelen mozdulatokkal, mint az előbb, vissza is taszigált a szobába.
Victoria még akkor is döbbenten állt az ajtóban, ami furcsa volt, mert nem
nagyon lehetett meglepni semmivel. Hacsak…
- Azt hiszem, szerelmes vagyok -
jelentette ki barátnőm. Ez nála nem volt ritka, szinte minden második férfi
egyedbe belehabarodott, akár az utcán jött vele szemben, akár napi szinten
tartották a kapcsolatot.
- Hányadik is ez a hónapban? -
tette fel a kérdést azonnal Hayley, mivel ő és Taylor havonta fogadtak
egymással, hány szerencsés kiválasztott lesz a következő hetekben.
- Ha jól emlékszem, negyvenhét.
Nyertél. Ez egy új rekord! - ismerte el Taylor, és külön erre készített
füzetében húzott egy strigulát. - A tartozást majd rendezzük.
- Rendben, de ha tényleg
kifizetnél mindent, milliárdos lennék! - viccelődött Hayley, szokása szerint.
- Most inkább hagyjuk a
fogadásaitokat! Még nem hallottuk Lizzy történetét a kis kiruccanásáról. Úgy
hallottam volt egy fiú is! - mosolyodott el sejtelmesen Victoria, és az ágyára
ültetett. - Mesélj! - azzal lehuppant mellém, és kajánul vigyorgott, hogy
elterelte magáról a szót. Én elregéltem az egész kalandomat kezdve attól,
hogyan futottam el William megsebesítése után, egészen a menhelyig.
- És aznap este jöttetek ti -
fejeztem be. A csendet természetesen a szószátyár Victoria törte meg.
- Taylor! Húzz még egy strigulát!
Ismét szerelmes lettem! - olvadt el.
- Komoly? Ezzel már orvoshoz
kellene menned, hiszen azt sem tudod, hogy néz ki, és csak össz-vissz hét
mondatot hallottál róla.
- De hét milyen mondatot! -
replikázott Victoria, és hozzávágta Taylorhoz a párnáját, aki ezt hadüzenetnek
vette, majd megrohamozta ágya végében felhalmozott plüssállatainak
tömkelegével. Röpködtek a macik, lovak, kutyák és egyéb állatkák oda-vissza,
mivel egyikük sem hagyta magát, és amint kezükbe került valami, rögtön
elhajították a másik felé. Az egész háborút hadikiáltásokkal fűszerezték, és
persze a dobálózás vége hatalmas nevetés lett. Victoria hajába temette arcát,
és hátradőlt. Kék szeme könnyektől csillogott, a nevetés hevében néhány tincse
az arca előtt gubancolódott össze. Nagy nehezen felült és hátrafésülte a
rakoncátlan, fekete szálakat. A háta mögé nyúlt, előkapott egy rongyos
patkányplüsst, és hatalmas erővel Taylor felé hajította, azonban az áldozat
nővére még a levegőben elkapta.
- Bárkit, csak Pati urat ne! -
váltott szigorú hangsúlyra az addig háttérből figyelő Hayley. - Már tizennégy
éves, és a patkányok köztudottan fele idáig sem élnek! - okított ki minket, miközben
Pati úr fejét simogatta, majd fogta, és elrejtette a párnája alá. Taylor szóra
nyitotta a száját, mikor megkondult a hangosbemondó, ezzel jelezve a takarodót,
mert ha valamit, akkor a kiképzés alatti animátorok alvásidejét nagyon komolyan
vették. Átsétáltam az ágyam melletti szekrényemhez, és elővettem belőle egy
pizsamát, és a törölközőmet, majd elindultam fürdeni. Beálltam a zuhany alá, és
hosszan folyattam magamra jéghideg vizet, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
Talán tíz percig álltam ott, mire
teljesen szétfagytam. Bebugyoláltam magamat a törölközőmbe, majd felvettem a
pizsit. Mire beértem a szobába, már újra felmelegedtem, ez egy jó pont volt az
animátorságban. A többiek még nagyban csacsogtak, de beszédük nem jutott el az
agyamig, szinte egyenesen az ágyba zuhantam, szemem leragadt, és mély álomba
süppedtem.
Egy sötét tájon találtam magamat.
Könnyű szellő simította meg a karomat. Valami messze zúgott, a hang hasonlított
egy fűnyíróéra, de mégis más volt. A feketeségből lassan, és alig láthatóan
kivált egy kopasz erdő sejtelmes alakja. A zúgás és vele együtt a rengeteg
formája is egyre erősödött, és hirtelen egy kísérteties tisztás közepén voltam,
tőlem nem messze mindenhol fák. A zúgás már elviselhetetlen hangos lett, és már
inkább hasonlított morgásra, mint egy gépre. A földtől fél méter magasságig
alig átlátható köd borított mindent. A hang már szinte közvetlenül mögöttem
volt, szinte éreztem az állat leheletét, ahogy ismerős melegsége égeti a
hátamat. Megperdültem, és szemben találtam magamat egy hatalmas farkaskutyával.
Úgy tíz méterre volt tőlem, zöldes szemei huncutul csillogtak, de testtartása
nem játékról árulkodott. Hátraléptem egyet, de ő velem együtt haladt, így nem
kerülhettem messzebb tőle. Megfordult a fejemben, hogy szembeszálljak vele, de
ez lehetetlen volt, egy ember nem győzhet le egy ekkora farkast. Egy ember.
Valamiért furcsa volt ezt mondani magamra, de ez a gondolat olyan gyorsan el is
ment, mint ahogyan jött. Hátat fordítottam neki, és teljes erőmből elkezdtem
rohanni. Berontottam az erdőbe, de a farkas tekintetét folyamatosan a hátamban
éreztem. Erőlködtem, és késztettem magamat, hogy gyorsítsak, de a köztünk lévő
távolság egyre csökkent. Egy pillanatra teljes csönd lett, aztán érdes
tappancsokat éreztem a hátamon, vállamba hatalmas fájdalom mart, amitől rögtön
el is szállt minden erőm. A nedves talajra buktam, orromba föld és vér szaga
szökött. A fájdalomtól eltompult elmémbe egy tiszta gondolat hasított: Hiszen
nem kellene félnem! Nem szabadna félnem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése