9.Fejezet/ 1. rész

Hahi! Ma egy nagyon rövid részletet hoztam, de ez csak a fejezet 1. része! A jövő héten pedig egy kb ugyan ilyen hosszú irományt hozok, így ez lesz "egyesítve" a leghosszabb fejezet. Remélem beéritek ennyivel, mert nem tudnám határidőre hozni az egész részt!

"Sok kicsi sokra megy"

~*~

A farkas belém fúrta tekintetét, és egyre közelebb jött hozzánk. Victoria és Hayley ijedten hátrább csúsztak, de nem vesztették el a hidegvérüket.

- Hát eljött a pillanat - motyogtam az orrom elé egy kicsit túl dramatizálva.

- Milyen pillanat? - kérdezte Hayley, akinek a hallása jobb volt, mint gondoltam.

- Mindegy - legyintettem - Most az a lényeg, bármi is történjék, ne essen baja a farkasnak. Nem önszántából van itt - mondtam, majd átváltoztam és elindultam lefelé a „szirtünkre” vezető kis ösvényen, ám James gyorsabb volt nálam, megkerült és elém ugrott. Elkezdtem hátrálni, majd hirtelen ötlettől vezérelve nekiugrottam, hogy leteperjem, de gyorsabb volt nálam, mellém került és az oldalam felé kapott. Elugrottam fogainak útjából és a szemébe néztem. Zöld íriszében harag és félelem váltakozott, mikor elrugaszkodott, és bekövetkezett a már annyiszor megálmodott pillanat: csak zuhantam lefelé, már azt hittem, sosem lesz vége. Esés közben visszaváltoztam, majd hangos puffanással a földre érkeztem. A hatalmas bozótos rengeteg sebet ejtett bőrömön, én mégsem éreztem egyiket sem, mert a fejem teljesen eltompult, csak hangos dübörgést hallottam. Majd a zaj is egyre halkult, a szemeim pedig lecsukódtak.

Mély levegőt vettem és felültem, de ezt azonnal meg is bántam, mert fejembe éles fájdalom hasított. Mintha ledobtak volta egy ház tetejéről. Nagy nehezen föltápászkodtam és körülnéztem. Egy erdőben voltam. Vagyis egy tisztáson. A fák rémisztően meredeztek az ég felé, ami pimaszul kéklett fölöttem, csöppet sem tükrözve a hangulatot, ami az erdőben uralkodott. A fák között sejtelmes köd telepedett le, ezzel félméteres magasságban mindent eltakarva a szemem elől. Hirtelen morgást hallottam a hátam mögül. Megperdültem, és egy hatalmas, zöld szemű farkassal találtam szemben magamat. Hátráltam, ám az állat folyamatosan közeledett felém. Megfordult a fejemben, hogy szembeszállok vele, de ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem, hiszen rögtön széttépne, még védekezni sem tudnék. Így csak egy lehetőségem maradt, a futás. Megperdültem, és nekiiramodtam, de a farkas tekintetét folyamatosan a hátamban éreztem. Berontottam a fák közé, ahol a sűrű köd miatt semmit nem láttam, és az első adandó alkalommal meg is botlottam egy faágban. Érdes tappancsokat éreztem a hátamnak csapódni, de nem olyan magabiztosan, ahogyan az állat eddig fellépett, sőt, a farkas szinte teljes súlyával nekem csapódott, én pedig a hirtelen lendülettől erősen a földre estem. A fájdalom elviselhetetlenné vált, a fejem szinte szétrobbant. Majd egy pillanat alatt minden megszűnt.

Kinyitottam a szemem. Egy fekete és végtelen térben lebegtem, nem éreztem semmit, de ahogy magamra néztem, észrevettem a rengeteg sebet, amik az egész testemet beborították. Erősen belemartam az egyikbe, ám ez nem okozott fájdalmat, még akkor sem, amikor vörös vér serkent ki körmeim nyomán. Leejtettem magam mellé kezeimet, és becsuktam a szemem.

Mikor kinyitottam a szemem, egyenesen a farkas zöld íriszeibe bámultam. Legalábbis azt hittem, ezért hasba rúgtam a velem szemen álló fiút, aki egy pillanatra összegörnyedt a fájdalomtól, majd erőt vett magán, és újra felegyenesedett.

- Beléd meg mi ütött? - kérdezte - Tudod, hogy nem direkt csináltam, azt az előbb! - nem értettem, mire céloz. Ami azt illeti, azt sem tudtam ki ő, így csak meresztettem a szemeimet rá, és magamban rácsodálkoztam baráti közeledésére. A farkaséra félelmetesen hasonlító tekintetét rám meresztette, és elgondolkodva pásztázott végig - Veled meg mi történt? - vonta fel a fél szemöldökét - Persze rajtam kívül - húzta el a száját. Még mindig nem értettem semmit.

- Bocsi, de te ki vagy? - kérdeztem a lehető legtapintatosabban, mire elkerekedtek a szemei.

- Ugye ezt most nem mondod komolyan? - képedt el, és közelebb lépett hozzám - Én vagyok! - mondta, majd még közelebb jött, mire én ellöktem magamtól. Valamiért nem bíztam benne, a tekintetétől kirázott a hideg - Mi történt veled? - kérdezte meg ismét, hangjában elkeseredés csenget.

- Én is szeretném ezt tudni! - fakadtam ki - Miért félek tőled? Hogy kerültem egyáltalán ide? - hangom hisztérikusan csengett, miközben karommal körbemutattam a tájon. Nem messze tőlünk hatalmas sziklaszirt magasodott ki a földből, tetején két ismerős alak állt, akik egy feléjük közeledő farkasra szegezték tekintetüket. Hayley és Victoria! Jutottak eszembe barátnőim. Vajon mit keresnek ott? És a farkas? Őket is meg akarja támadni? Ijedtem meg, és elkezdtem futni az állat felé, ám túl messze voltam, így az még előttem elérte barátnőimet. Kiáltásra nyitottam számat, ám az állat támadás helyett csak leült előttük, majd hirtelen az előbb megismert fiú volt a helyén. Megtorpantam, és visszanéztem az előbb faképnél hagyott idegenre. Még mindig ott állt. Fagyos hangsúlyra váltottam, hogy elrejtsem a hangomban a megrökönyödést.

- Ki vagy te? - közelebb mentem, hogy szemtől szemben álljunk - És hol vagyok?

- A nevem James. És a jövőben vagy. Vagyis úgymond a jövőben. Ez csak az egyik álmom - magyarázkodott.

- Rosszul fogalmaztam. Mi vagy te? - kérdeztem ismét, mire a szemei elkerekedtek.

- Tessék? - kérdezett vissza.

- Jól hallottad - folytattam, egyre fagyosabban, bár már nem sok kellett, hogy hangom megremegjen.

- Mit történt veled? - kérdezte már harmadszorra, és ismét válasz nélkül hagyott. Hátat fordítottam neki, majd elindultam, magam sem tudtam, hova - Várj! - kiáltott utánam, és megragadta a vállamat, majd maga felé fordított, és a szemembe nézett - Mire vagy kíváncsi? - mosolyodott el feszélyezetten.

- Mindenre - hangom egy kicsit megremegett, mikor kimondtam a szót, de azzal nyugtattam magam, hogy reggel fölkelek, és rájövök, hogy ez az egész csak egy álom volt. Hiszen nincs természetfölötti!

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK. . .

8. Fejezet

Húúúú. Ismét két hónap kihagyás. Nem tehetek ellene semmit, mert -mint ahogyan már mindenki előre betanult mentsége szól- ISKOLA! Na jó, ez nem szolgálhat alapul, hiszen most volt egy gigahosszú(legalábbis a szüleim szerint hosszú) ősziszünet. De sajnos itt közrejátszott a másik nagyon fontos tényező is, ami megakadályozott az írásban: Az alkotói válság. Egyszerűen elakadtam egy mondatnál, és hetekig csak bámultam azt a sort, mert, ha visszatöröltem, és újraírtam, akkor csak még több horribilis sor született. Szerencsére van egy megmentőm, köszönjétek meg neki nagyon(már, ha vártátok ezt a fejezetet)! A becses nevecskéje egy amolyan "félmonogrammal"  B.Csilla. (Azért nem írom a teljes nevét, mert én galád meg sem kérdeztem, hogy kiírhatom-e ide.)

Jó szórakozást!

Ja! Éééés: Zene (Ezt imádom, nem tudom megítélni, hogy illik-e ide, mert elfogult vagyok...)

******************************************************************************

Sokáig néztük a távolodó sárkányok és lovasaik sziluettjét. Mikor végleg eltűntek a szemünk elől, döbbenten néztünk össze. Egyikünk sem félt, már voltak elég durva gyakorlataink, inkább csak meglepődtünk azon a stíluson, ahogy közölték, hogy ma este itt maradunk. Pár pillanatig még meghökkenve néztük egymást, majd mikor sikerült másra szegezni a tekintetünket, mindhárman fölmértük a terepet. Egy hatalmas barlang szája előtt álltunk, egy olyan húsz méteres kiszögellésen. Jobb oldalt lankás, köves utacska vezetett lefele. Az ösvény hatalmas földterületbe torkollott, ahol fűszálak helyett csak a fakó, összeszáradt sár- és talajdarabok porzottak a szellőtől. A barlang bejárata olyan nyolc méter magas volt, felette pedig még két méteres sziklatömbök terpeszkedtek. A hajunkat hirtelen erős szél kezdte tépázni. Szorosabbra húztam magamon a reggel sebtében fölkapott kabátot, de a kegyetlen hideg még így is a csontomig hatolt. A kezemben lévő táskára néztem, ami ólomsúllyal nehezedett elgémberedett karjaimra, hirtelen alig bírtam el.

- Menjünk be a barlangba! - indítványoztam. Ötletemet egyhangú egyetértés fogadta, így bevonultunk. A zsákot a földre dobtam és körülnéztem. Jobbra tőlem Victoria is így tett, míg Hayley a hátunk mögött már neki is esett a csomag kibontásának. A barlang belülről is magas volt, a félhomályban az egyetlen világosságot a nap nyújtotta. A fal mellett két oldalt sziklarakások húzódtak, a köztük lévő talaj teljesen kavicsmentes és sima volt, már amennyire egy barlang padlója sima tud lenni. A bejárat felől fütyülő hang jelezte, a szél erősödését. A hideg itt elviselhetőbb volt, de a zsákban talált pokrócokat magunkra kellett terítenünk, hogy fogaink ne vacogjanak.

Lassan sötétedett, mi pedig a komótosan, de kegyetlenül előre kúszó éjszakában egymást melegítve, szótlanul ültünk. Gondolataimba mélyedtem, és üres tekintettel méregettem Victoria és Hayley mozdulatait. Mindhárman éreztük, hogy az éjszaka hosszú lesz. Az időközben kibontott csomagban volt hat darab, jó meleg pokróc - mindenkinek kettő - egy halom kispárna, elemlámpák, és ami a legfurcsább: tőrök, és egy vaskos könyv, Ameslari címmel. Nehéz kötet volt, valószínűleg a csomag súlyának felét kitette. Még egyikőnk sem nyitotta ki, nem is értettük, miért adták nekünk a sárkánylovasok. Hosszú, óráknak tűnő percek teltek el teljes szótlanságban. A szél már régen elállt, helyette inkább eső pusztított mindenfelé. A többiek a monoton zúgás következtében már aludtak, de én még ébren hánykolódtam.

Lassan elbóbiskoltam ülés közben, a szemhéjam le-le ragadt, ám én még nem akartam elaludni. Felpattantam. Azt terveztem, kimegyek a zivatarba, hogy az felébresszen, de két lépés után valamilyen ismeretlen erő lerántott magával egy mély, fekete gödörbe. Elaludtam. Végtelennek tűnő zuhanásom közben halk kiáltásokat hallottam. Nem értettem tisztán, de érezhetően egyre közelebbről jöttek. Becsuktam a szememet, és csak a zajra összpontosítottam, igyekeztem magam felé húzni. Arra eszméltem, hogy pontosan mellőlem érkezik. Már tisztán lehetett hallani, hogy James ordibál.

- Elizabeth! Elizabeth! - halt el szavainak utolsó visszhangja is. Kinyitottam a szememet. Tényleg a fiú állt mellettem. - Sürgősen beszélnünk kell! - arcán aggodalom ült.

- Látom megtanultad használni a Behar Amnestiát.

­­- Vagyis? - kérdezett vissza türelmetlenül, arcáról árulkodott, hogy zavarja nyugodtságom.

- A kényszerálmot. Ez a hivatalos neve - magyaráztam.

- Ja, persze-persze. De most nem erről van szó. Tudom, legalábbis sejtem, miért foglak megtámadni - mutatott a háta mögött zajló jelenetre. Ezzel felcsigázott. Felpattantam a földről, és leporoltam magam, ezzel is jelezve, érdekel a mondanivalója.

- Mondhatod!

- Mióta legutóbb találkoztunk, fokozatosan kezd elönteni a düh. Irántad. Egyre idegesebb vagyok, mindenre kiakadok, mintha nem én irányítanám a cselekedeteimet. Viszont itt semmi különöset nem érzek, mintha egy burokban lennék - mondta.

­- Ezzel nem jutottunk előrébb - keseredtem el – Azt eddig is tudtuk, hogy hamarosan bekövetkezik. Velem viszont tényleg történt valami érdekes. William megtámadott. Vagyis csak próbált, mert Derilla, J’rom és S’mor kimenekítettek, de…

- Álljunk meg egy pillanatra! - szakított félbe James ­- Először is: ki az a William?

- Mondhatjuk úgy, hogy eddig amolyan ősellenségként tekintettem rá, de az utóbbi napok rendesen összezavartak.

- De megtámadott, nem? Akkor mi zavart össze?

- Hosszú történet. De még egyvalamit furcsállok. Szerintem meg kellett volna változnia az álomnak, mivel már nem a központban vagyok, így holnap értelemszerűen a gyakorlatra sem megyek el.

- Nem lehet, hogy ott történik meg, ahol most vagytok?

- Az teljességgel lehetetlen. Hiszen még én sem tudom, hol vagyunk. Akkor te, vagy bárki más honnan ismerné a helyet?

- Igaz, igaz. De csak erre lehet következtetni abból, hogy minden mozzanat változatlan - éles sípoló hang töltött be mindent körülöttünk. James elkezdett halványulni - Ébresztőóra - magyarázkodott - Reggel kilenc van - azzal eltűnt, és abban a pillanatban én is bekerültem egy örvénybe, hiszen az álmában voltam.

Kinyitottam a szememet. Az eső még mindig zuhogott, de a nap néha átbukkant a ritkuló felhőrengetegből. Victoria és Hayley még mélyen aludtak, és én is szívesen visszasüppedtem volna az előbbi tudattalan állapotomba, de megembereltem magam. Ismét szemügyre vettem a barlangot. A csomagunk tartalma még ott hevert a földön, ahol hagytuk, köztük az Ameslari című vaskos könyvvel. Odamentem, és közelebbről megszemléltem a kötetet. Alig bírtam el, így inkább letettem a földre és ott nyitottam ki. Az egész könyv egy ismeretlen nyelven íródott.
- A sárkánylovasok nyelve! - ötlött eszembe. Nem tudtam miért tették be a csomagba, hiszen úgysem tudtuk volna értelmezni, és így csak nehezékként volt használható. Végiglapoztam a kötetet, hátha találok valami értelmezhetőt is, de csalódnom kellett. Viszont képekből nem volt hiány, így azokat nézegettem. Aprólékos, élethű rajzok voltak, színek nélkül. Kivétel nélkül az összesen voltak emberalakok, de néhányon a háttérbe szorultak a kentaurok és más varázslények mellett. Talán egy óra telhetett el, mikor Victoria elkezdett mocorogni. Hatalmasat ásított és kinyitotta a szemét.

- Hány óra van? - suttogta

- Talán tíz.

- Akkor ennem kellene valamit.

- Ez hogyan függ össze az időponttal? - értetlenkedtem

- Sehogyan. Csak éhes vagyok - mosolyodott el. A pillantása az ölemben fekvő könyvre csúszott - Miről szól? - kérdezte

- Fogalmam sincs, nem tudom elolvasni - válaszoltam, majd becsuktam a könyvet. Felpattantam és a táskához sétáltam, ahol belesüllyesztettem a kötetet, majd elővettem egy csomag kétszersültet, mivel a sárkánylovasok csak azt pakoltak, és odadobtam Victoriának, aki - bár éppen egy hatalmas ásítás közepén volt - elkapta.

Hamarosan Hayley is felébredt, majd miután kiterítettünk egy pokrócot a barlang előtti kényelmetlen és elég göröngyös placcra, ahol elég feszült hangulatban beszélgettünk, hiszen nem tudtuk mire számíthatunk. Csöndes szóváltásunkat hangos morgás szakította félbe. James.