- Gyorsan Elizabeth! Gyere! - váltott a nemrég még kimért stílusáról tegezésre - S’mor és J’rom majd tudni fogja, mit tegyetek. Erre - kalauzolt minket befelé egy szűk ajtón, amin eddig sosem mehettünk be, sőt, mikor bekerültünk, Mr. Sky óvva intett ettől a bejárattól. Egy kőből épült folyosón találtuk magunkat. Derilla előre vezetett minket, egyre beljebb a falak között, míg ismét egy kapuhoz értünk. Ahogy a tanácsfő kinyitotta az ajtót, hihetetlen forróság csapott arcunkba, és hatalmas ordítások kúsztak a fülünkbe. Leereszkedtünk egy hosszú lépcsősoron, majd balra fordultunk egy folyosón, és megláttuk a föld legcsodásabb, és mégis legfélelmetesebb lényeit.
- Ezek… Sárkányok? - villanyozódott fel Victoria, mivel már kicsi kora óta szeretett volna látni néhányat. Hangjára a legközelebbi lény felkapta a fejét, és mikor meglátott minket, hatalmas tűzcsóvát lövellt a feje fölé. Pikkelyei tűzvörösek voltak, hatalmas szárnyait teste mellé zárta, farkát feje fölé emelve tartotta, szeme kéken izzott. Tetőtől talpig felmért minket, majd úgy döntött, nem vagyunk érdekesek, és felrepült, fejünk felett keringő társaihoz. Szememmel követtem, és az állatok rajában megpillantottam egy sárkány alig kivehető körvonalát, ahogy a többiek között kering. A földről úgy tűnt, érinthetetlen anyagból van, szinte nincs is ott. Hátunk mögül hirtelen lépések zaja hallatszott, majd egy hatalmas füttyentés, mire az összes állat a földre landolt a hatalmas téren, ami nagyobb volt, mint amekkorának az egész rendi épületet képzeltem. Mind a négyen megperdültünk a hangra. Két magas, teletetovált, kortalan arcú ember állt mögöttünk, egy nő, és egy férfi. Előbbi mosolygott ránk, míg utóbbi fanyar képpel nyugtázta jelenlétünket. Szemük teljesen fehér volt, mintha vakok lennének, pedig a legenda szerint a sárkánylovasok -mert ők biztosan azok voltak- híresen jó célzók, és nem lehet őket kicselezni semmivel, sem a harctéren, sem az élet egyéb területeiben. Derilla megölelte mindkettőjüket, majd egy ismeretlen nyelven beszélgetni kezdett velük. Egy idő múlva mi is eszébe jutottunk, ezért mormolt még valamit, és faképnél hagyott minket a sárkánylovasokkal.
- Üdvözöllek titeket, ifjú animátorok! - pukedlizett a nő. Erős akcentusa volt, hangja rekedt - Én J’rom vagyok, ő pedig S’mor. Derilla bízott meg bennünket, hogy sárkányaink segítségével elmenekítsük innen az Elizabeth nevű lányt. Melykőtök Elizabeth? - előléptem egy kicsit megszeppenve a nő céltudatosságától - Te gyere velünk, a többieknek, pedig viszlát!
- Várjanak! - szakítottam meg őket. Úgy gondoltam, Victoriára és Hayleyre is szükségem van, hogy ne őrüljek meg teljesen az életem hirtelen fordulatától.
- Tudom, mire gondolsz, de ők nem jöhetnek velünk - fordult vissza hirtelen mozdulattal a férfi, aki társával ellentétben tökéletesen ejtett minden hangot. A nő meglökte, és erős gesztikulálás kíséretében ismét az előbbi ismeretlen nyelven kezdett beszélni. S’mor ezt nem hagyta annyiban, J’rom hangját túlharsogva kezdett vitába, amihez úgy tűnt, külön tehetsége van, mivel a végén már csak ő kiabált, a nő, hirtelen durvaságától már régen elnémult - Kész. Nem jönnek velünk.
- Márpedig én nem megyek nélkülük - jelentettem ki természetes hangsúllyal. Erre újabb veszekedés kerekedett, az egészből csak annyit lehetett érteni, hogy Derillát emlegetik.
- Ifjú animátor! Nincs kedvem, sem energiám veled veszekedni, jöhetnek a barátaid is, de, hogy tudjátok, általában nem vagyok ilyen engedékeny. Gyertek! - intett nekünk kezével, és egy kis ajtóhoz vezetett minket. Hirtelen összeeszkábáltnak tűnt, mintha mindjárt szétesne, de S’mor, mintha ezt észre sem vette volna, szinte kitépte az ajtót a keretéből, majd betessékelt minket. Kis szoba volt, bőr szag uralkodott, mindenhol sárkány nyergek ékeskedtek. A férfi kezünkbe nyomott egyet-egyet, és elmondta, melyik állatokra tegyük, majd tolt is ki minket a szobából.
- Esetleg elmagyaráznád nekik, hogy mit kell tenniük, megmutatnád nekik a sárkányaikat? - kötött bele J’rom rögtön.
- Rendben… Elizabeth sárkánya, Prydvale - mutatott egy hatalmas, kék hüllőre, aki éppen a földön fekve pihent - Victoria Chreyth hátára ül, - mesélte tovább J’rom, miközben elhaladtunk egy ezüstösen csillogó példány mellett - Hayley pedig az Elduith névre hallgató állatot kapja - állt meg a minket először „üdvözlő” sárkány mellett. Egy kicsit furcsálltuk, hogy tudják mindhármunk nevét, de inkább nem kérdezősködtünk.
- Nyugodtan odamehettek hozzájuk, nem fognak bántani, a személyiségetek alapján választottuk ki őket - tipegett társa mellé J’rom - Tudjátok, ezzel - mutatott teljesen fehér szemére-, csak a gondolataitokat és érzéseiteket érzékeljük. Emiatt ért minden sárkánylovas annyira ezekhez az állatokhoz. Gyertek, megmutatom Elduithon, hogy mit, hogyan kell csinálni! - intett nekünk, hogy kövessük.
Odasétált a sárkányhoz, és üdvözlésül jó erősen megvakargatta a fejét. Az állat mély, morgó torokhangot adott ki, jelezve, hogy élvezi a törődést. Eddig nem lehetett látni, de nyakában egy erős kötél lógott, J’rom ehhez csatolta a nyerget, és, mint megtudtuk, ezzel lehet irányítani az állatokat szárnyalás közben.
- A jobb lábatokkal tudjátok gyorsítani őket, a bal lábatokkal pedig akkor adjatok jelzést, ha magasabbra szeretnétek menni. A kötelet pedig arra az oldalra húzzátok, amelyik irányba menni szeretnétek. Minden világos? - bólogattunk - Akkor szereljünk, és indulás!
J’rom segítségével hamar felnyergeltük a sárkányokat, hiszen a gyakorlott kezű nő gyorsan megtanított minket minden fortélyra. Tetovált ujjai fürgén mozogtak, és kapcsolgatták a bőr szíjakat ide-oda. Mire mindennel végeztünk, már S’mor is előkészítette a saját sárkányaikat, így útra készek voltunk. A terem egyik eldugottabb részében volt egy hatalmas ajtó, még a legnagyobb hüllők is kifértek rajta, legalábbis az itt élők közül az összes. A nyakmadzagnál fogva vezettük ki az állatokat egy hosszú alagúton keresztül, egyenesen ki a szabadba, az erdő egy eldugott részébe.
- Innen nem tudunk felszállni, csak azért jöttünk ide, hogy észrevétlenebbek maradjunk, amíg kijutunk egy tisztásra - nem értettem, miért kell ennyire óvatosnak lenni, még mindig úgy gondoltam, az egész üldözősdi egy vaklárma. Ám hirtelen morgást hallottunk a hátunk mögül. mind a négyen megfordultunk, és egy hatalmas, fekete németjuhásszal szemben találtuk magunkat. William. Lassan közeledett felénk, látszott rajta, hogy bármelyik pillanatban, egy hirtelen mozdulat miatt is támadhat. Sokszor láttam már harcra készülődni, de most más volt. A szemében tűz égett, minden izma megfeszült, készülve az elrugaszkodásra. És csak engem nézett.
- El van átkozva - jelentette ki S’mor, mintha ez amolyan mindennapi dolog lenne - Csak egy cél lebeg a szeme előtt, hogy megölje Elizabethet. És valószínűleg sikerülne is neki, ha csak egymagukban küzdenének. Az ereje jóval nagyobb, a reflexei gyorsabbak, de a gyengéje az, hogy csak egy dolgot lát. Elizabethet - azzal füttyentett egyet, mire a semmiből előbukkant az anyagtalan szellemsárkány, és egyenesen nekirepült Williamnek, aki ettől métereket repült majd nekicsapódott egy fának. Mozdulatlan teste körül tejfehér burok emelkedett, majd mikor teljesen körülfogta azt, elkezdett összeszűkülni. Egyre kisebb lett, majd teljesen rásimult a kutyára, de még utána is folyamatosan csökkent a mérete. Csontok ropogását, és egy halk, elesett nyüszítést hallottunk, majd a burok eltűnt, a sárkánnyal együtt.
- Siessünk, az átok hatása alatt gyorsan regenerálódik. Húsz perc múlva újra egészséges lesz, de már ennyi idő felének eltelte alatt is elég jól lesz ahhoz, hogy lábra álljon, és utánunk eredjen - siettetett minket S’mor a tőle ennyi idő alatt már megszokott türelmetlen stílusban.
Kis idő múlva kiértünk egy hatalmas tisztásra, ahol az eddig fejüket mélyen lehajtva haladó sárkányok végre felemelkedhettek, így jó pár méterrel fölénk magasodtak. Prydvale kinyitotta hatalmas szárnyait. Olyan hangja volt, mint mikor két oldalról hirtelen megrántanak egy ponyvát, csak néhány csontroppanás is tartozott hozzá, ami a gyaloglás alatt beállt ízületek miatt volt. A sárkánylovasok fölsegítettek minket a nyeregbe. Teljesen olyan volt, mint lovon ülni, csak egy kicsit nagyobb hely állt a rendelkezésemre. S’mor hirtelen elkiáltotta magát, ismét azon az ismeretlen nyelven:
- Soke! - erre hirtelen rántással az összes sárkány a levegőbe emelkedett. A gyomrom liftezett, ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk az égen. A szárnycsapások minden zajt elnyomtak, az állat áramvonalas teste könnyedén szelte a levegőt. Alattunk a hatalmas, hóval borított erdő mindent beterített, nem láttunk mást, csak fákat. A sárkánylovasok éles kanyart vettek be, olyan hirtelen, hogy alig tudtuk őket követni. Hamarosan megláttuk magunk alatt a Rend „épületét”. Tulajdonképpen egy egyszerű, bárki által megtanulható bűbájjal Derilla egy hatalmas fának álcázta, így senki sem léphet be létesítménybe anélkül, hogy nem bíznának benne, mivel a méretén kívül semmi feltűnő nincs az egészben. Ahogy tovább suhantunk a táj felett, egyre több fát hagytunk magunk után.
Hosszú repülés után az erdő sűrű fáinak sokasága szakadozni kezdett, és megjelent alattunk egy legkevésbé sem rokonszenves, sziklákkal borított, kietlen, havas táj. A hideg a csontomig hatolt, ezért közelebb hajoltam Prydvale nyakához, hogy a sárkányból áradó hő fölmelegítsen. A forróság végigrohant testemen, a jóleső érzéstől ujjaim elgémberedtek, ám ahogy felvettem korábbi testtartásomat, ismét belém mart a hideg. A szél hangja egyre felerősödött, alig hallottam valamit a minket eddig folyamatosan körülölelő szárnysuhogásból. Hirtelen meghallottam, amint S’mor éles hangján kiált valamit, természetesen ismét azon az ismeretlen nyelven.
- Pa! - zúgott a szélben, mire a sárkányok azonnal lefelé vették az irányt. Én, Hayley és Victoria erősen kapaszkodtunk, míg a lovasok meg sem inogtak állataik hátán. Nagy lendülettel földet értünk egy hatalmas barlang előtt. S’mor és J’rom lepattantak hátasukról, és minket is a földre segítettek.
- Mi ez a hely? - kérdeztem - Mit kell itt csinálnunk? - ám válasz helyett S’rom csak a kezembe nyomott egy hatalmas csomagot, alig bírtam el.
- Ma itt alszotok - azzal felugrott sárkánya hátára, intett társának, és elszállt a mi állatainkkal együtt.sának, és elszállt a mi állatainkkal együtt.
