3. Fejezet

Sosem szerettem kutyaként elaludni, de a biztonság kedvéért mindent meg kellett tenni. Újdonsült szobatársam már pár órája húzta a lóbőrt, és már hajnali négy volt, de én még ébren vergődtem. Hirtelen halk vakkantásokat hallottam az ablak alól.

- Lizzy! Itt vagy? - ez csak Victoria lehet. Őt kölyök korom óta ismertem, és legjobb barátok voltunk. Fogalmam sincs, hogyan talált meg. Emberi alakot öltöttem, és az ablakhoz léptem. Ahogy gondoltam, barátnőm ott ült az udvaron, és kék Husky szemeivel engem bámult.

- Hogyan találtál meg? - képedtem el.

- Majd elmondom, de most ugorj! Sietnünk kell, a tanács hívat! - suttogta.

- Állj arrébb! Megyek! - utasítottam, és ugrottam. Nem voltam olyan magasan, talán tizenöt méter. Egy animátornak ezt játszi könnyedséggel kell megtennie. Leérkeztem, és visszaváltoztam kutyává. Victoria vakkantott hármat, mire a Collie nővérek is előkerültek, a kert másik végéből. A két Border Collieval osztottuk meg a szobát, mi négyen szinte sülve-főve együtt voltunk.

- Gyere utánunk Liz! Nagyon messze vagyunk otthontól. Ráadásul hatalmas bajban vagy, amíg nem tisztázottak az eltűnésed körülményei. - mondta az idősebb Collie, Hayley, majd mindhárman megindultak előttem. Körülnéztem a kertben, és furcsa érzésem támadt. Tudtam, hogy elfeledkeztem valamiről, de elhessegettem a gondolatot. A kerítésen emberi alakban másztunk át, majd ismét visszaváltozva folytattuk utunkat. Futás közben elmerengtem azon, amit Victoria mondott. „A tanács hívat!” Ez már önmagában nem sejtetett jót, hát még nekem. Hiszen én voltam a Rend üdvöskéje, az örökös. Ez elég nagy szó volt, mivel a Setterek családja hatalmas, nem csak mi, Ír szetterek vagyunk. Ha pedig bajba kerülök, még ha a tanács ítélete szerint nem is, a család szerint biztosan nem vagyok többet méltó erre a kitüntetett pozícióra.

 Három óra múlva már világosodott, és be tudtam mérni, hol vagyunk. A Rend székhelyét körülvevő erdő. Nagy befolyásnak örvendett ez a hely, amolyan „természetfeletti” központként üzemelt, és más varázslények is ismerték. Sokan itt szálltak meg - persze a külön nekik kialakított részlegen -, ha valami megakadályozta, hogy otthonukban maradjanak.

A kis csapat hirtelen megállt. Derilla Bergert vettem észre, amit felénk közeledik hatalmas alakjával. Nagyon megtévesztő volt, hiszen emberként még egy nehezebb tárgy felemelését sem várta volna el tőle senki, olyan kis törékeny alkatú. De kutyaként nagynak, és erősnek tűnt, semmi nem állíthatta meg, mint általában egy Leonbergert. Vezér személyiség volt, nem is véletlenül irányította a Rendet. Lefékezett előttünk.

- Kis hölgy! - szegezte rám barna szőrében ülő fényes szemeit. -  Most nagy bajban vagy. Az animátorok leleplezése súlyos bűn.

- De… Honnan? - lepődtem meg, hiszen senkinek sem mondtam el. És akkor minden tisztázódott. Rájöttem, mit, vagy inkább kit hiányoltam, mikor eljöttünk. Carlos. De hogyan szökhetett egyáltalán ki, hiszen egy kutya nem tud a kerítésen kimászni.

- Látom, már nem kell magyarázkodnom arról, ki lehetett az. A hatókörzetünk szélén animátorok élnek a családokkal, akik rögtön értesítik a tanácsot, ha valaki arra téved.  Így tudtuk bemérni, hol vagy, de a hálózat sajnos nem olyan gyors. Természetesen az informátort is idehívattuk, amint megindult érted a csapat.

- Ti tudtátok? - szegeztem szemeimet barátnőimre

- Csak annyit, hogy valahogyan megtaláltak, és nekünk kell elmennünk érted. Viszont te is elfelejtettél megemlíteni egy dolgot. Leleplezni minket?! - hordott le Victoria.

- Nyugalom! - csitította a hangulatot Derilla - Majd a tanács dönt a sorsáról. Elizabeth! Jöjjön utánam! Maguk pedig hazamehetnek. - azzal sarkon fordult, és elviharzott, hogy alig tudtam követni. Az erdőbe értünk, de nem a tanács székhelye felé indultunk, hanem pontosan ellentétesen vetettük magunkat a rengetegbe. Egyszer csak minden megváltozott egy pillanat alatt. Mintha egy láthatatlan falon mentünk volna át, a fák hirtelen eltűntek, hó sem volt többet a földön. Derilla megállt, és rám szegezte tekintetét.

- Maradjon itt, mindjárt visszajövök. Ne mozduljon, ha szeretne egyben továbbjutni! - és ismét futásnak eredt. Ámultan néztem körül, mert még nem láttam ilyen csodás tájat. A nap magasan az ég tetején járt, kedves szellő fújdogálta a hosszú, zöld fűszálakat. A mezőn elszórva virágok nőttek, mintha valaki, akinek személyisége is ilyen boldog, itt hagyott volna lelkéből egy darabot. A rét - felületes szemlélőnek - teljesen tökéletesnek tűnt volna, de volt benne valami ijesztő. A csend. Egyetlenegy élőlény hangja sem hallatszott, csak a fűszálak keserves sistergése, amint az előbb még kedves, és lágy szél végigsöpört rajtuk. Hirtelen az összes zöld kiveszett a tájból, mintha csak kifacsarták volna a növényeket, elrohadt minden. A nap fénye elsötétült, helyette egy őrülten vigyorgó arc került az égre. Semmit nem láttam, csak a félelmetes mosolyt, majd egyszer csak magas, és vékony alakok váltak ki a feketeségből. Az egyik kinyitotta vékony száját, melyből éktelen sikoltás tört elő. Rettegtem a félelemtől, mozdulni sem mertem volna. Valószínűleg ez volt a jó döntés, hiszen a szellem abbahagyta a rikoltást, és társaival köddé vált, tömény sötétséget hagyva maga után. Becsuktam szememet, mire ismét a kedves szellő gyengéd simítását éreztem arcomon. Körülnéztem, és lecsillapodva állapítottam meg, hogy újra a békés mezőn ülök, és Derilla fut felém, maga mögött a tanács többi tagjával.

- Ezek mik voltak? - csattantam fel rögtön, ahogy odaértek

- Lidércek. Az érző szívek a táplálékuk, vagyis minden animátor veszélyben van itt.

Szerencsére elég buták, így csak akkor vesznek észre, ha elfutsz, vagy mozogsz. Most gyere utánunk! - válaszolt a kérdésre Derilla, és most jóval lassabb tempóban indult el, nyomában velem, és a tanácstagokkal. Átértünk a mezőn, és ismét egy erdőbe vetettük magunkat, ahonnan a színek, mintha kivesztek volna belőle a színek, minden szépia volt. Egy ismerős alak vált ki a sötétből. Hiszen ez a fiatal Derilla! Odalépett hozzánk, és meghajlással köszöntött minket, mintha teljesen természetes lenne az idősebb énjét látni.

- Hol vagyunk? - kezdtem el rögtön kérdezősködni.

- Ez a múlt erdeje. Akárhányszor itt jár valaki, az emléke itt marad. A jövőt is láthatjuk, hiszen ott ez a pillanat már a múlt. De természetesen nem lehet látni mindent az egész történelemből, összesen tíz évre nyerhetünk előre, és visszatekintést. - válaszolt az idősebb Leonberger. Jobban szemügyre vettem az erdőt. Semmi furcsa nem volt benne, a színeket kivéve. Hirtelen magamat láttam meg, jóval idősebb koromban. Éppen két Spániellel az oldalamon sétáltam az erdőből kifelé. Megráztam a fejemet. A jövő nem rám tartozik. Kísérőim már jóval előttem jártak, ezért utánuk futottam. Még most is a fiatalabb Derilla ment az élen. Az erdő egy sötétebb szegletébe értünk, ahol az „idegenvezető” hirtelen eltűnt. Fények gyúltak körben, és az erdő helyett már egy teremben voltunk. A tanácstagok felvették emberi alakjukat, majd helyet foglaltak a csarnokban. Én is követtem példájukat, a terem közepén lévő székben foglaltam helyet. Egyszer csak Derilla hangja visszhangzott körbe.

- A tanács megkezdi gyűlését Elizabeth Setter ügyében. A kisasszony sorsa felett a tíz legfőbb tag dönt. - mondta hivatalos hangon. Egy törékeny, remegő fiú jegyzetelte az összes eseményt. - Derilla Berger, a Leonbergerek családjából, Martin Cocker, a Cocker spánielek családjából, Anna Labrador, a Labrad

orok családjából, Bill Russel, a Jack russel terrierek családjából, Melia Dog, a Dán dogok családjából, Gregory Weiler, a Rottweilerek családjából, Jennifer Shipperke, a Shipperkék családjából, Eric Boxer, a Boxerek családjából, Sarah Uscar, az Uszkárok családjából és Peter Bull, a Bullterrierek családjából. A gyűlést ezennel megnyitom.