1. Fejezet

Az út szélén lépdeltem, mikor egy autó elhajtott mellettem, és lefröcskölt. Utánamorogtam, de nem vittem túlzásba. Már megszoktam, hogy figyelembe sem vesznek. Legalábbis ebben az alakban. Emberként szépnek számítottam. De, ahogy az Rend összes tagja mondja: „Egy kóbor kutya senkit sem érdekel!”. Nem volt kellemes ilyen hidegben a hóban járkálni, de a kötelező gyakorlat az kötelező. Szerencsére ez volt az utolsó, ha itt jeleskedem, már nem leszek többet tanonc. Időközben beértem az erdőbe. A hó itt is uralkodott, bár sokkal vékonyabb rétegben fedte a földet, mint egy mezőn, ahol fának nyomát sem látni.  Zajt hallottam a hátam mögül. A levegőbe szagoltam: Ez egyértelműen William. Megfordultam, és szembenéztem a nagy fekete németjuhásszal.

- Most nem menekülhetsz! - acsarogta, és támadásba lendült. Jól ismertem a harci stílusát, rengetegszer próbált már rajtam ütni, hogy legyőzésemmel ő legyen a tanoncok üdvöskéje, és átvehesse a jövőbeli vezér pozíciómat. Jó volt, de túlságosan bízott magában, nem volt ott mozdulataiban a tisztelet. Mélybarna szemeivel egy pontot keresett, ahol rám vethetné magát, de kiléptem az útjából.

- Gyors vagy, de nem elég gyors! Figyelj oda az ellenfeledre, és járj mindig egy lépéssel előtte! - mondtam neki cinikusan.

- Mintha már mondtad volna „párszor”! - válaszolta. Ez igaz volt, mivel minden alkalommal, mikor akciót indított ellenem, megjegyeztem neki ezt-azt.

- Ha megfogadnád a tanácsomat, talán nem szajkóznám folyton.

- Nem kell tőled semmi! - vakkantotta, és nekem ugrott. Bele karmolt az oldalamba, majd mellettem ért földet. Nem kellett több, én is megtámadtam. Beleharaptam a torkába, mire ő hangosan felvonyított. Szerencsére az erdő közepén egy ember sem hallhatta harcunk zaját, de a szűkölésre biztosan jönnek még páran, amit nem szeretnék. Igaz, hogy kisebb erőfeszítéssel le is győzhetném őket, de az én stílusom mindig a „várd ki, amíg a többiek elintézik egymást, csak utána támadj a legjobbra” volt. Néha sor került amolyan „akadálymentesítő” harcokra, de sosem szerettem én megritkítani a résztvevőket. Mások persze szerettek kiállni egymás ellen, sőt, néha még durvább összecsapásokra is sor került, ahol valaki akár az életét is vesztette. Gyorsan emberi alakot vettem fel, és dobtam egyet Williamen, aki még a levegőben szintén felvette „rokonszenvesebb” formáját. Nekem rohant, és mikor testemnek ütközött, visszaváltozott, hogy belém haraphasson. Diadalittasan a fejem irányába kapott, de nagy meglepetésére én gyorsabb voltam. Kezemmel elkaptam a jobb mellső mancsát, és bár erősen küzdött ellene, levetettem magamról, majd ismét felvettem kutya alakomat. A földre terítettem, majd egy gyors harapással egyik hátsó lábán sebet ejtettem, hogy ne tudjon utánam jönni. Hátat fordítottam neki, majd az erdő sűrűjébe futottam, hogy ott várjam ki a harc kimenetelét.

Kicsit elszámítottam magamat, mert egyre kevesebb fa mellett rohantam, míg végül az országúthoz értem. Gyorsan körülnéztem, hol juthatnék vissza legegyszerűbben a rengetegbe, mivel a járt úton nem mehettem, lehet, hogy valaki kiszagolta a nyomomat, és követ. Hirtelen egy kislány kiáltása törte meg a csendet:

- Vau, vau! - sipította magas hangján. Oda kaptam a fejemet. Túrázók. Csak ezt ne!

- Igen Jessica, az ott egy kutya! - válaszolta neki egy idősebb nő.

- Méghozzá egy Ír szetter. - fontoskodta egy kislány. Alaposan szemügyre vettem a családot. Egy kétéves gyerek, akit anyja a kezében hozott, egy talán tíz éves lány, és egy magas, zöldszemű, velem egykorú fiú. A családfő nem volt velük, talán más dolga akadt.

- Szép. - szólta a fiú. – Biztosan nem kóbor. Talán hazavihetnénk, és holnap elvihetjük egy menhelyre, hogy beolvassák a chipjét.

- Ne! - kiáltottam, bár ők nem értették meg. Ha elvinnének, az szörnyű következményekkel járna. Nem tudok tíz óránál több ideig kutya alakban maradni, önkéntelenül is visszaváltozom. De ha ezt nem látnák meg, akkor sem tudnék gond nélkül újra átalakulni, mert ha így változunk emberré, valamiért egy órán keresztül úgy kell maradnunk. Tehát semmi menekvés. A futás is az eszembe jutott, de a lábaim gyökeret vertek.

- Látod anya? Neki is tetszik az ötlet! - nézett kérlelően az idősebb lány.

- Na, jó! Végül is nagy a ház, elfér benne még egy lakó, még ha egy napra is. De mivel James ötlete volt, neki kell meggyőznie apát, és az ő szobájában kell aludnia a kutyának, mivel nem szeretném, ha Carlossal lenne egy kis vitája. Nagyon domináns az az energiabomba.

- Vállalom - nézett megadóan a fiú, akit ezek szerint Jamesnek hívtak. Odasétált hozzám, és megsimogatta a fejemet.

- Hogy hívjuk, amíg nálunk van? - okoskodott ismét a tíz éves kislány.

- Tied a döntés Emma! - mosolyogta az anyuka.

- Hogy tetszene a Siva?

- Nekem mindegy. - mondta a fiú, aki mellettem állt, és simogatott.

- Tetszik! - lelkesedett fel a társaság legidősebb tagja is. James keze hirtelen megállt.

- Van egy karmolás az oldalán! Nem olyan mély, le tudjuk ápolni otthon is, Carlosnak is volt már ennyire „súlyos” sebe, amikor hasra esett egy agility akadályban. De azért vigyázni kellene vele, nehogy elfertőződjön, mert akármilyen pici a vágás, nagy betegséget is el lehet kapni egy fertőzéstől.

- Inkább hozd a kezedben! Nem olyan nagyméretű! - intézkedett rögtön az anyuka. Már esélyem sem volt a menekülésre, bár bátorságom nem jött meg addigra sem, a lábam most is cövekelt. James felemelt a földről, és a család tovább indult. Az ütemes lépésektől elszenderedtem.

Egy autó zúgására ébredtem. Nem tudtam, mennyi időm maradt a lebukásig, de már sötétedett, így valószínűleg éjszaka, vagy reggel változom vissza eredeti alakomba. A kocsiból talán negyven éves férfi szállt ki, és kinyitotta a csomagtartót, ahova James betett. Az apa elég nyugodtan reagált, biztosan telefonon tájékoztatták a helyzetről. Az ajtó becsapódott az orrom előtt, a bátorságom pedig elérkezettnek látta az időt, hogy elég erőt adjon a futásra. Sajnos már késő volt. Az autó elindult. Fél óra kocsikázás után hirtelen megálltunk.

- Megjöttünk! Lányok! Ébresztő! - kiáltotta el magát az apa. Pár másodperc múlva nyílt a csomagtartó, mire én rögtön kiszökkentem. A menekülésemnek egy kerítés állta az útját. Lőttek a tervemnek, itt kell maradnom, és megvárnom, hogy lebukjak. Egy idegen szag csapta meg az orromat. Abba az irányba néztem, amerről éreztem, és egy Golden Retriverrel találtam magam szemben. Rögtön éreztem rajta, hogy ő tényleg kutya, ez a valódi alakja, mint ahogy ő is rajtam, hogy ez csak egy „álca”.

- Nocsak-nocsak! Egy animátor! - kezdte a beszélgetést. Nem hökkentem meg, azon, hogy tudja, ki vagyok. Minden állat tisztában van a létezésünkkel, egyedül az emberek nem tudnak rólunk. - Hol szedtek össze? És egyáltalán minek jöttél velük? - bombázott meg a kérdéseivel. - Lebuktathatod az egész fajodat!

- Nem tehetek róla! Elcibáltak, úgymond. - mentegetőztem. - De a fiú szobájában fogok aludni. Nem tudom, mennyi időm van még, valószínűleg éjszaka alakulok át. Aztán várok egy órát, és vissza is változom.

- És mi lesz, ha napközben buksz le? Ugye azt te is tudod, hogy nem csak tíz órát leszel itt?

- Ezen még nem gondolkodtam. Valahogy majd megoldom.

- Sok sikert! Ehhez én nem asszisztálok! - bólintott, majd sarkon fordult.

- Gyerekek! Már tizenegy óra van! Nyomás az ágyba! És semmi hangoskodás, mert felébresztitek Jessicát! És James! Vidd Sivát is!

- Rendben anya! - válaszolta a fiú, és a nyakamba csatolt egy nyakörvet. - Ez csak ideiglenes, kislány! Nyugi! - mondta, mikor látta az ijedtségemet.

- „Hiszen én a Rend legjobb harcosainak egyike vagyok, nem holmi öleb!” - gondoltam, mikor a fiú a nyakmadzagomnál fogva terelt fel a szobájába.

 Az emeleten az első ajtó jobbra. Jegyeztem meg magamnak. Beléptünk a helyiségbe. Tágas szoba, méregzöld falakkal, amik természetesen tele voltak ragasztgatva képekkel, és poszterekkel. Bal oldalt a falnál egy íróasztal, amin papírok és egy laptop hevert. Jobb oldalt pedig egy hatalmas franciaágy. Az egyik sarokban egy hatalmas polc állt, tele könyvekkel. James ledobta magát az ágyra, és rám nézett.

- Gyere kislány! - ütögette meg maga mellett az ágyat. Én „jó öleb módjára” felugrottam mellé, és összegömbölyödtem a takarón. A fiú előkapta telefonját, és vadul nyomkodni kezdte. Én álomba szenderedtem a sűrű nap után. Minden gondolat kiürült a fejemből, csak aludni akartam, és már az sem érdekelt, hogyan oldom meg a problémámat. Egy idő múlva félálomba riasztott fel, mikor James felállt az ágyról, de ahogy kilépett a szobából, ismét vissza aludtam a csövekben meginduló víz egyenletes zajára. Talán fél óra telt el, mikor a fiú visszajött, és ismét ráfeküdt az ágyra. Haja egy kicsit még vizes volt a fürdéstől. Ismét elővette mobilját, és folytatta az éjszakai közösségi életét. Másfél óra múlva lekapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát, betakarózott, és elaludt.

Felcsörrent egy ébresztő óra, de talán három másodpercig szólt, valaki rögtön lecsapta. Kinyitottam a szemeimet, és körül néztem. Megnyújtóztattam kezeimet, és megszólaltam:

- Jó reggelt! - várjunk csak! Hol vagyok? Ez nem a megszokott fehérre meszelt szobám a Rend házában, amit három másik lánnyal osztok meg! Hiszen tegnap elhurcibáltak egy távoli helyre! De már késő volt. James megfordult, és egy szakadt ruhájú, narancssárga hajú lánnyal, vagyis velem szemben találta magát. - Csak ne ordíts! - mondtam ijedten, nehogy esetleg lebuktasson. - Mindent elmagyarázok! - a fiú elkerekedett szeme ide-oda járkált rajtam. Szólásra nyitotta a száját.

- Arra szükségem is lenne! De ne itt! Ma én sétáltatom Carlost, a többiek még alszanak. - gyorsan felállt, letépett egy cetlit az asztalon lévő papírhalom egyik tagjából, és ráfirkantott egy üzenetet.

- Gyere! - mondta, és lefutott a konyhába, majd a papírt a hűtőre tűzte. Én követtem. Kimentünk az udvarra, ahol Carlos már várt. Önelégülten bámult rám.

- Egy kicsit drámaibb lebukásra számítottam! - vakkantotta nekem.

- Nem szerettem volna a kedvedre tenni. - válaszoltam.

- Na, jó! Ez már enyhén furcsa! - szólt bele a beszélgetésbe James. - Inkább velem beszélgess, mivel magyarázatot ígértél, szóval hallgatlak!