6. Fejezet

Beinvitáltam Williamet a szobába, majd a sarokban elhelyezett, használaton kívüli asztalhoz ültünk. Én a kezemet bámultam, míg ő véletlenül sem nézett rám, a fejét jobbra-balra forgatta, szemügyre véve a szobát. A helyiségben négy ágy állt, egy falon kettő, az azonos oldalon lévők párnája egymással szemben helyezkedett, így este is tudtunk beszélgetni ordibálás nélkül. Mindenki fekvőhelye a saját ízlése szerint volt kialakítva, felettük a falon pedig képek és matricák százai. A paplanok is színesek, vagy mintásak voltak, Hayley esetében virágok díszítették, Taylor takarója és párnája felhőmintás volt, Victoriáét rózsaszín szívek, míg az enyémet kiskacsák uralták. A falak fehérre voltak meszelve, néhol rücskök türemkedtek ki a gyors, elsietett munka miatt, de a szoba már minden egyes részletében hozzám nőtt, így nem zavart ez sem. A feszült csöndet William törte meg:

- Nos, már tudod a… hogy is mondjam… Legsötétebb titkomat - próbálta kicsit elviccelni az egészet, de a hangsúlya nem sikeredett túl meggyőzőre. Nem tudtam mit válaszoljak erre, ezért malmozni kezdtem az ujjaimmal, ezzel - úgymond-, jelezve, hogy gondolkozom. Még nem tudtam, hogyan viszonyuljak ehhez az egészhez, és rögtön kellett döntenem. Úgy gondoltam, döntsenek az érzékeim, ezért mielőtt meggondolhattam volna magam, áthajoltam az asztal fölött, hogy aznap már második csókunk is elcsattanjon. Ahogy ajkunk összeért, az egész testemen bizsergés futott végig. Elszakítottam magamat tőle, majd a szemébe néztem.

- Nos, már tudod a véleményem - jelentettem ki kurtán, és ismét a kezeimmel kezdtem hülyéskedni. Ismét kínos csend állt be közöttünk, amit pár perc múlva William székének csikorgása tört meg, amit a felállás idézett elő.

- Akkor holnap találkozunk! - mondta, és bár nem láttam az arcát, tudtam, hogy mosolyog. Nemes egyszerűséggel kisétált a szobából, engem az asztalnál hagyva. Nem nagyon fogtam fel, mi történik körülöttem, csak ültem ott megdermedve azon, amit az előbb tettem. Hiszen utálom Williamet! Legalább is eddig utáltam, viszont ma már nem tudom, hogyan vélekedjek róla, de az biztos, hogy nem negatívan.

Már nem terveztem semmi különöset estére, ezért az eldugott kis hűtőnkben valami étel után néztem, bár hazudnék, ha azt állítanám, egy falat is lement a torkomon. Miután megküzdöttem a vacsorámmal -ő nyert- leheveredtem az ágyra, és elővettem egy könyvet. Éppen sikerült mindent kizárnom, mikor kopogást hallottam a bejárat felől, de mire fölkászálódtam, nem volt ott senki, csak egy tájékoztató cetli a pót gyakorlatról. Leszedtem az ajtóról, és olvasás nélkül az asztalra dobtam, majd visszatemetkeztem a könyvbe. Hamarosan elnyomott az álom, a sorok összefolytak, a kötet kiesett a kezemből.

Ismét a kopár erdőben voltam, hátam mögül messziről jövő kiáltásokat hallottam. Megperdültem, és a távolban észrevettem egy magas sziklát, amit ittlétem előző alkalmával nem vetem észre. Nem láttam jól, de mintha valami mozgott volna a tetején. Átváltoztam, -ami előzőleg szintén nem sikerült- és gyors iramban futni kezdtem a szikla felé. Percek múlva csak húsz méter választott el annak tövétől, de a sűrű erdő miatt nem tudtam tovább menni, ezért felpillantottam. A kiszögellésen Victoria és Hayley állt, nem messze tőlük pedig a farkaskutya, akit előző este láttam. Zöld szemeit barátnőim hátába szegezte, de ők mintha észre sem vennék, csak álltak ott, és megdermedve néztek lefelé. Victoria hirtelen megperdült, átváltozott, és rárontott volna a farkasra, de Hayley még időben visszarántotta, így a zöldszemű nyugodta elsétálhatott. Nem tudtam, barátnőm min dühödhetett fel ennyire, ezért megpróbáltam a szikla tövéhez közelebb férkőzni, ám ez korántsem volt könnyű feladat, a sűrű aljnövényzet, és a sok idő alatt elburjánzott indák megnehezítették haladásomat. Egyre lassabban küzdöttem magam előre, mivel minél közelebb értem a célomhoz, annál jobban elgyengültem. Óráknak tűnő percek múltán egy kis tisztást találtam, ahova éppen, hogy befértem. Leültem a földre, hogy erőt vegyek magamon, mert megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, annyira fájt mindenem. Vettem pár mély levegőt, és elkezdtem magamat győzködni arról, nem is fáj semmim. Ez bevált, mert a fejem lüktetése alábbhagyott, így kis idő múlva ismét újult erővel vetettem magam a sűrű bozótosba. Nagy nehezen a szikla tövébe verekedtem magam. És megláttam azt, amit Hayley és Victoria annyira bámultak. Az és feküdtem a földön, vértől csatakosan, mellkasom épphogy mozgott valamennyire. Teljesen lesokkoltam, csak álltam ott percekig, bámulva saját, védtelen testemet. Hirtelen a bal oldalamról motoszkálást hallottam. A hang irányába néztem, és pont abban a pillanatban bukkant fel mellettem a farkas. Mintha észre sem vette volna, hogy kétszer is ott vagyok, hátára vette a testem, és elindult abba az irányba, ahonnan alig tíz perce ide értem. Könnyen és kecsesen szlalomozott a bozótban, gyorsan haladt, nyilvánvalóan ismerte a terepet. Alig bírtam követni, mert vele ellentétben engem minden kis növény megakadályozott az előrébb jutásban. Hamarosan azonban kiértünk a rengeteg sűrűjéből, így már akadálymentes környezetben loholtam a zöldszemű után. Hamarosan a tisztásra értünk, ahol a farkas letette szinte élettelen testemet, majd megfordult, és elment. Mielőtt beleolvadt volna a sötétségbe, visszapillantott rám, szemében mély szomorúság tükröződött. Nem tudtam mire vélni ezt az egész álmot. Miért tűnik úgy, mintha sajnálna? Ha pedig tényleg így „érez”, miért csinálja azt, amit csinál? Leültem a földre, mert úgy gondoltam az előző álmom nemsokára ismét újrajátszódik előttem, csak előtte még lesz egy fontos jelenet, amiből kiderül, miért nem emlékeztem képességemre.

Kis idő múlva a sötétből egy hosszú köpenyes alak lépett elő, szorosan fejébe húzott csuklyával. Lágy mozdulatai és puha léptei voltak. Besétált a tisztás közepére, leguggolt a testem mellé, és kisimított néhány tincset az arcomból. Lehúzta a csuklyáját. Belém hasított a felismerés, de mielőtt tényleg tudatosult volna bennem, ki volt a titokzatos, kapucnis férfi, felébredtem.

Felültem az ágyban és magamat átkoztam, amiért nem tudtam azonosítani a férfit. Kibújtam a takaróm alól, amit időközben valaki rám terített, és a fürdőbe indultam, hogy lezuhanyozzak, ha már eddig nem tettem. A párnám alól elővettem a pizsamámat és a törölközőmet, majd lassan, hogy ne ébresszem fel a többieket, bementem a fürdőbe. Megnyitottam a vizet, és hosszan folyattam magamra, miközben visszagondoltam az elmúlt pár napra, hátha találok valami összefüggést az álmom és a történtek között. A nem is olyan véletlen incidensre, a nem túl hosszú tárgyalásra, James szemére és az arckifejezésére, mikor reggel meglátott az ágyán feküdni.

- Milyen színű volt a szeme? Talán zöld? - kérdeztem magamtól hangosan, és bár a víz csobogása elnyomta hangomat, tudtam, hogy előrébb jutottam a farkas kilétének megoldásában. Hiszen Emily vezetékneve Wolfdog, ami farkaskutyát jelent! - Talán James lenne a titokzatos zöldszemű? - tettem fel kérdést ismét hangosan, bár már biztos voltam a válaszban, és csak magamat átkoztam, eddig miért nem jutott ez eszembe. Kimásztam a zuhany alól, de pizsama helyett elővettem magamnak egy nappali ruhát, hogy azonnal a könyvtárba menjek, és megnézzem az álmodókról való összes feljegyzést. A faliórára pillantottam, ami öt előtt három perccel járt. Mivel a takarodónak ötkor vége, úgy gondoltam, igazán kimehetek pár perccel idő előtt, így halkan kisétáltam az ajtón.

A hét kötet szerencsére a helyén volt, így felnyaláboltam az összeset, majd visszasétáltam a szobánk biztonságot nyújtó falai közé. Az ágyamra ültem, felkapcsoltam a kislámpámat, majd kiválasztottam egy könyvet. Belelapoztam a tartalomjegyzékbe, és gyorsan átfutottam. Találtam egy fejezetet „Hogyan lehet beazonosítani az álmokat?” címmel. Gyorsan odalapoztam, és belemélyedtem az írásba:

Hogyan lehet beazonosítani az álmokat?

Nem minden álmodó ismeri képességét születése óta, mivel ha nem tudatosan hívják elő a jövőt, az élet nagy pillanataiban kezdenek előjönni a látomások. Azon fiatal animátorok, akik nem biztosak magukban, e fejezet alapján rátalálhatnak a válaszra, vajon tényleg jövőbe látnak-e.

·         Az álmodók sosem álmodnak színeset, csak néhány, élénkebb szín jelentkezik.

·         Az álmodók gyakran kívülről szemlélik az eseményeket, így nem látja őket senki.

·         Minden álmodó beléphet bizonyos személyek álmába, a nagyobb hatalommal rendelkezők akár álomba (megj.: a helyesebb kifejezés: kómába) is kényszeríthetnek olyan illetőket, akikkel tudatosan vagy akár tudatlanul beszélni szeretnének.

Ezt a három pontot tudtam elolvasni, mivel a könyv nagyon régi volt, a lentebb lévő betűk mind olvashatatlanul elmaszatolódtak, vagy kikoptak. Az utolsó pont megragadta a figyelmemet: Tudatosan be lehet hatolni az álmokba, vagy akár kómába kényszeríteni valakit. Úgy gondoltam, ezzel letesztelem képességemet, mivel az első pont alapján nyolcvan százalékban meggyőződtem róla, tényleg álmodó vagyok. Elrejtettem a könyveket, hogy ha elhúzódna a látogatásom, ne kelljen magyarázkodnom, miért van nálam a könyvtár összes álmodókról szóló kötete. Erősen Jamesre gondoltam, arra, milyen lehet behatolni az elméjébe. Mintha egy alagúton száguldanék keresztül, csak úgy süvítek, egyenesen bele James álmába. Hirtelen úgy éreztem, felemelkedem az ágyamról, ki a testemből, egyenesen az imént elképzelt alagútba.

Hirtelen ismét az erdőben voltam, ám egy eddig ismeretlen szegletében. Körülpillantottam, és megpillantottam a földön ülő Jamest. Egy fának támasztotta hátát, és meredten bámult egy kicsit távolabbra. Pontosabban magát nézte, amint éppen engem vonszol. Furcsa volt, hogy ő is ilyet álmodik, de elsiklottam eme apróbb részlet mellett. Még nem vett észre, ezért leguggoltam mellé, és megkocogtattam a vállát. Ő összerázkódott, és rám kapta tekintetét. Arca megnyúlt az ijedtségtől.

- Te? Itt? És hogy-hogy látsz? Eddig senki nem vett észre - kezdtek rögtön kérdések záporozni felém.

- Hosszú. Csak beszélni szerettem volna veled, arról, ami itt - mutattam a hátam mögé -, történik. Miért csinálod majd ezt velem? És egy picivel később miért támadsz majd meg? - fakadtam ki.

- Én is pont ezt szeretném tudni, de mint már mondtam, senki sem lát, én pedig csak eszméletlen haragot érzek, ha közel megyek magamhoz. Vagyis, gondolom, az én vagyok - mutatott a farkasra, aki éppen eltűnt a ködben - Anya mindent elmondott. Elég furcsa a helyzet. De talán Carlos a legfélelmetesebb.

- Szuper, akkor ezzel nem jutottam előrébb - motyogtam inkább magamnak, mint neki. De mégis! Villant az eszembe hirtelen - Hiszen te is álmodó vagy! - kiáltottam fel, és Jamesre néztem, de csak értetlen bámulást kaptam válaszul. Rögtön kapcsoltam, és mindent elmagyaráztam neki, amit az álmodókról megtudtam.

- Szóval mindez, ami itt történik, a jövő? Ráadásul nem is olyan távoli? És tipped sincsen, miért csinálom majd azt, amit? Mert én szeretném tudni!

- Nem tudom, de szinte biztos, hogy köze van a tekercsekhez - elmélkedtem. Hirtelen erős rángatást éreztem a vállamon. Sejtettem, hogy Victoria meglátta, ahogy mozdulatlanul ülök az ágyamon, és halálra rémült - Most mennem kell. Majd még jelentkezem, ha kiderítek valamit. - köszöntem el Jamestől, és a következő pillanatban már Victoria riadt képébe bámultam.

- Te meg mit csináltál? - fakadt ki barátnőm rögtön. Nem tudtam, mit válaszoljak, de abban biztos voltam, hogy az igazat nem tálalhatom ki, csak úgy.

- Felébredtem öt körül, de nem tudtam visszaaludni. Ezért átöltöztem, hogy kimenjek, mondjuk a könyvtárba. Egy pillanatra leültem, hogy elmélkedjek, majd csodák-csodájára sikerült bealudnom, ilyen pozícióban - magyaráztam neki, gyorsan összetákolt mesémet.

- Jó. És mi történt igazából? - kérdezett vissza Victoria, aki mindig megérezte, ha valaki hazudik neki.

- Azt még nem szeretném elmondani - komorult el az arcom, és mielőtt belém köthetett volna, kisétáltam az ajtón.

Egyenesen a már szinte mentsvárammá vált könyvtárba rohantam, és régi jó szokásomhoz híven véletlenszerűen kiválasztott könyvekbe lapoztam. Egyszer csak a kezembe akadt egy A varázslás alapjai - Gyors személyiségformálás című kötet. Mindig is érdekes témának találtam a varázslókat, mivel senki sem tudta megmondani, élnek-e még a föld felszínén. Sokak szerint már csak egyikőjük ragadt a bolygónkon, Merlin leghatalmasabb ellensége, Nalrom, ki egy nyolcszáz évvel ezelőtti csatában elvesztette varázserejét. A kicsiknek mesélt legenda szerint mostanában nyeri vissza erejét, és bosszúra szomjazik, így megkíséreli elpusztítani a földet, majd megölni Merlint is, hogy minden más bolygó és dimenzió felett ő legyen az úr.

Belelapoztam a kezemben tartott kötetbe, és elmerültem a Bevezetőben. Talán a harmadik, vagy negyedik oldalon egy sor megragadta a figyelmemet: Eme könyv tartalmát bárki elsajátíthatja, mivel átlagos igézetekkel szemben,(ahol a varázslók a világ energiáit és démonait hívják segítségül) az energiát az igéző, saját testéből nyeri ki. Ezek szerint akár én is megtanulhatom a könyv tartalmát, így ha szükségem lesz rá, akár megváltoztathatom James személyiségét is. Gondolatmenetemet hangos trappolás szakította félbe, majd Taylor riadt arca tűnt fel a fordulóban.

- Megtaláltam! - kiáltotta el magát, mire kis idő múlva Victoria és Hayley is feltűnt.

- Mire ez a nagy ijedtség? - értetlenkedtem.

- Most nem mondhatok semmit, egyelőre biztonságba kell vinnünk! Gyere! - siettetett hangsúlyával Victoria.

- Addig nem megyek, amíg el nem áruljátok, mire fel az a nagy herce-hurca! - makacskodtam, bár riadt arckifejezésük rögtön meggyőzött.

- Valaki rád vadászik.