8. Fejezet

Húúúú. Ismét két hónap kihagyás. Nem tehetek ellene semmit, mert -mint ahogyan már mindenki előre betanult mentsége szól- ISKOLA! Na jó, ez nem szolgálhat alapul, hiszen most volt egy gigahosszú(legalábbis a szüleim szerint hosszú) ősziszünet. De sajnos itt közrejátszott a másik nagyon fontos tényező is, ami megakadályozott az írásban: Az alkotói válság. Egyszerűen elakadtam egy mondatnál, és hetekig csak bámultam azt a sort, mert, ha visszatöröltem, és újraírtam, akkor csak még több horribilis sor született. Szerencsére van egy megmentőm, köszönjétek meg neki nagyon(már, ha vártátok ezt a fejezetet)! A becses nevecskéje egy amolyan "félmonogrammal"  B.Csilla. (Azért nem írom a teljes nevét, mert én galád meg sem kérdeztem, hogy kiírhatom-e ide.)

Jó szórakozást!

Ja! Éééés: Zene (Ezt imádom, nem tudom megítélni, hogy illik-e ide, mert elfogult vagyok...)

******************************************************************************

Sokáig néztük a távolodó sárkányok és lovasaik sziluettjét. Mikor végleg eltűntek a szemünk elől, döbbenten néztünk össze. Egyikünk sem félt, már voltak elég durva gyakorlataink, inkább csak meglepődtünk azon a stíluson, ahogy közölték, hogy ma este itt maradunk. Pár pillanatig még meghökkenve néztük egymást, majd mikor sikerült másra szegezni a tekintetünket, mindhárman fölmértük a terepet. Egy hatalmas barlang szája előtt álltunk, egy olyan húsz méteres kiszögellésen. Jobb oldalt lankás, köves utacska vezetett lefele. Az ösvény hatalmas földterületbe torkollott, ahol fűszálak helyett csak a fakó, összeszáradt sár- és talajdarabok porzottak a szellőtől. A barlang bejárata olyan nyolc méter magas volt, felette pedig még két méteres sziklatömbök terpeszkedtek. A hajunkat hirtelen erős szél kezdte tépázni. Szorosabbra húztam magamon a reggel sebtében fölkapott kabátot, de a kegyetlen hideg még így is a csontomig hatolt. A kezemben lévő táskára néztem, ami ólomsúllyal nehezedett elgémberedett karjaimra, hirtelen alig bírtam el.

- Menjünk be a barlangba! - indítványoztam. Ötletemet egyhangú egyetértés fogadta, így bevonultunk. A zsákot a földre dobtam és körülnéztem. Jobbra tőlem Victoria is így tett, míg Hayley a hátunk mögött már neki is esett a csomag kibontásának. A barlang belülről is magas volt, a félhomályban az egyetlen világosságot a nap nyújtotta. A fal mellett két oldalt sziklarakások húzódtak, a köztük lévő talaj teljesen kavicsmentes és sima volt, már amennyire egy barlang padlója sima tud lenni. A bejárat felől fütyülő hang jelezte, a szél erősödését. A hideg itt elviselhetőbb volt, de a zsákban talált pokrócokat magunkra kellett terítenünk, hogy fogaink ne vacogjanak.

Lassan sötétedett, mi pedig a komótosan, de kegyetlenül előre kúszó éjszakában egymást melegítve, szótlanul ültünk. Gondolataimba mélyedtem, és üres tekintettel méregettem Victoria és Hayley mozdulatait. Mindhárman éreztük, hogy az éjszaka hosszú lesz. Az időközben kibontott csomagban volt hat darab, jó meleg pokróc - mindenkinek kettő - egy halom kispárna, elemlámpák, és ami a legfurcsább: tőrök, és egy vaskos könyv, Ameslari címmel. Nehéz kötet volt, valószínűleg a csomag súlyának felét kitette. Még egyikőnk sem nyitotta ki, nem is értettük, miért adták nekünk a sárkánylovasok. Hosszú, óráknak tűnő percek teltek el teljes szótlanságban. A szél már régen elállt, helyette inkább eső pusztított mindenfelé. A többiek a monoton zúgás következtében már aludtak, de én még ébren hánykolódtam.

Lassan elbóbiskoltam ülés közben, a szemhéjam le-le ragadt, ám én még nem akartam elaludni. Felpattantam. Azt terveztem, kimegyek a zivatarba, hogy az felébresszen, de két lépés után valamilyen ismeretlen erő lerántott magával egy mély, fekete gödörbe. Elaludtam. Végtelennek tűnő zuhanásom közben halk kiáltásokat hallottam. Nem értettem tisztán, de érezhetően egyre közelebbről jöttek. Becsuktam a szememet, és csak a zajra összpontosítottam, igyekeztem magam felé húzni. Arra eszméltem, hogy pontosan mellőlem érkezik. Már tisztán lehetett hallani, hogy James ordibál.

- Elizabeth! Elizabeth! - halt el szavainak utolsó visszhangja is. Kinyitottam a szememet. Tényleg a fiú állt mellettem. - Sürgősen beszélnünk kell! - arcán aggodalom ült.

- Látom megtanultad használni a Behar Amnestiát.

­­- Vagyis? - kérdezett vissza türelmetlenül, arcáról árulkodott, hogy zavarja nyugodtságom.

- A kényszerálmot. Ez a hivatalos neve - magyaráztam.

- Ja, persze-persze. De most nem erről van szó. Tudom, legalábbis sejtem, miért foglak megtámadni - mutatott a háta mögött zajló jelenetre. Ezzel felcsigázott. Felpattantam a földről, és leporoltam magam, ezzel is jelezve, érdekel a mondanivalója.

- Mondhatod!

- Mióta legutóbb találkoztunk, fokozatosan kezd elönteni a düh. Irántad. Egyre idegesebb vagyok, mindenre kiakadok, mintha nem én irányítanám a cselekedeteimet. Viszont itt semmi különöset nem érzek, mintha egy burokban lennék - mondta.

­- Ezzel nem jutottunk előrébb - keseredtem el – Azt eddig is tudtuk, hogy hamarosan bekövetkezik. Velem viszont tényleg történt valami érdekes. William megtámadott. Vagyis csak próbált, mert Derilla, J’rom és S’mor kimenekítettek, de…

- Álljunk meg egy pillanatra! - szakított félbe James ­- Először is: ki az a William?

- Mondhatjuk úgy, hogy eddig amolyan ősellenségként tekintettem rá, de az utóbbi napok rendesen összezavartak.

- De megtámadott, nem? Akkor mi zavart össze?

- Hosszú történet. De még egyvalamit furcsállok. Szerintem meg kellett volna változnia az álomnak, mivel már nem a központban vagyok, így holnap értelemszerűen a gyakorlatra sem megyek el.

- Nem lehet, hogy ott történik meg, ahol most vagytok?

- Az teljességgel lehetetlen. Hiszen még én sem tudom, hol vagyunk. Akkor te, vagy bárki más honnan ismerné a helyet?

- Igaz, igaz. De csak erre lehet következtetni abból, hogy minden mozzanat változatlan - éles sípoló hang töltött be mindent körülöttünk. James elkezdett halványulni - Ébresztőóra - magyarázkodott - Reggel kilenc van - azzal eltűnt, és abban a pillanatban én is bekerültem egy örvénybe, hiszen az álmában voltam.

Kinyitottam a szememet. Az eső még mindig zuhogott, de a nap néha átbukkant a ritkuló felhőrengetegből. Victoria és Hayley még mélyen aludtak, és én is szívesen visszasüppedtem volna az előbbi tudattalan állapotomba, de megembereltem magam. Ismét szemügyre vettem a barlangot. A csomagunk tartalma még ott hevert a földön, ahol hagytuk, köztük az Ameslari című vaskos könyvvel. Odamentem, és közelebbről megszemléltem a kötetet. Alig bírtam el, így inkább letettem a földre és ott nyitottam ki. Az egész könyv egy ismeretlen nyelven íródott.
- A sárkánylovasok nyelve! - ötlött eszembe. Nem tudtam miért tették be a csomagba, hiszen úgysem tudtuk volna értelmezni, és így csak nehezékként volt használható. Végiglapoztam a kötetet, hátha találok valami értelmezhetőt is, de csalódnom kellett. Viszont képekből nem volt hiány, így azokat nézegettem. Aprólékos, élethű rajzok voltak, színek nélkül. Kivétel nélkül az összesen voltak emberalakok, de néhányon a háttérbe szorultak a kentaurok és más varázslények mellett. Talán egy óra telhetett el, mikor Victoria elkezdett mocorogni. Hatalmasat ásított és kinyitotta a szemét.

- Hány óra van? - suttogta

- Talán tíz.

- Akkor ennem kellene valamit.

- Ez hogyan függ össze az időponttal? - értetlenkedtem

- Sehogyan. Csak éhes vagyok - mosolyodott el. A pillantása az ölemben fekvő könyvre csúszott - Miről szól? - kérdezte

- Fogalmam sincs, nem tudom elolvasni - válaszoltam, majd becsuktam a könyvet. Felpattantam és a táskához sétáltam, ahol belesüllyesztettem a kötetet, majd elővettem egy csomag kétszersültet, mivel a sárkánylovasok csak azt pakoltak, és odadobtam Victoriának, aki - bár éppen egy hatalmas ásítás közepén volt - elkapta.

Hamarosan Hayley is felébredt, majd miután kiterítettünk egy pokrócot a barlang előtti kényelmetlen és elég göröngyös placcra, ahol elég feszült hangulatban beszélgettünk, hiszen nem tudtuk mire számíthatunk. Csöndes szóváltásunkat hangos morgás szakította félbe. James.