3. Fejezet

Sosem szerettem kutyaként elaludni, de a biztonság kedvéért mindent meg kellett tenni. Újdonsült szobatársam már pár órája húzta a lóbőrt, és már hajnali négy volt, de én még ébren vergődtem. Hirtelen halk vakkantásokat hallottam az ablak alól.

- Lizzy! Itt vagy? - ez csak Victoria lehet. Őt kölyök korom óta ismertem, és legjobb barátok voltunk. Fogalmam sincs, hogyan talált meg. Emberi alakot öltöttem, és az ablakhoz léptem. Ahogy gondoltam, barátnőm ott ült az udvaron, és kék Husky szemeivel engem bámult.

- Hogyan találtál meg? - képedtem el.

- Majd elmondom, de most ugorj! Sietnünk kell, a tanács hívat! - suttogta.

- Állj arrébb! Megyek! - utasítottam, és ugrottam. Nem voltam olyan magasan, talán tizenöt méter. Egy animátornak ezt játszi könnyedséggel kell megtennie. Leérkeztem, és visszaváltoztam kutyává. Victoria vakkantott hármat, mire a Collie nővérek is előkerültek, a kert másik végéből. A két Border Collieval osztottuk meg a szobát, mi négyen szinte sülve-főve együtt voltunk.

- Gyere utánunk Liz! Nagyon messze vagyunk otthontól. Ráadásul hatalmas bajban vagy, amíg nem tisztázottak az eltűnésed körülményei. - mondta az idősebb Collie, Hayley, majd mindhárman megindultak előttem. Körülnéztem a kertben, és furcsa érzésem támadt. Tudtam, hogy elfeledkeztem valamiről, de elhessegettem a gondolatot. A kerítésen emberi alakban másztunk át, majd ismét visszaváltozva folytattuk utunkat. Futás közben elmerengtem azon, amit Victoria mondott. „A tanács hívat!” Ez már önmagában nem sejtetett jót, hát még nekem. Hiszen én voltam a Rend üdvöskéje, az örökös. Ez elég nagy szó volt, mivel a Setterek családja hatalmas, nem csak mi, Ír szetterek vagyunk. Ha pedig bajba kerülök, még ha a tanács ítélete szerint nem is, a család szerint biztosan nem vagyok többet méltó erre a kitüntetett pozícióra.

 Három óra múlva már világosodott, és be tudtam mérni, hol vagyunk. A Rend székhelyét körülvevő erdő. Nagy befolyásnak örvendett ez a hely, amolyan „természetfeletti” központként üzemelt, és más varázslények is ismerték. Sokan itt szálltak meg - persze a külön nekik kialakított részlegen -, ha valami megakadályozta, hogy otthonukban maradjanak.

A kis csapat hirtelen megállt. Derilla Bergert vettem észre, amit felénk közeledik hatalmas alakjával. Nagyon megtévesztő volt, hiszen emberként még egy nehezebb tárgy felemelését sem várta volna el tőle senki, olyan kis törékeny alkatú. De kutyaként nagynak, és erősnek tűnt, semmi nem állíthatta meg, mint általában egy Leonbergert. Vezér személyiség volt, nem is véletlenül irányította a Rendet. Lefékezett előttünk.

- Kis hölgy! - szegezte rám barna szőrében ülő fényes szemeit. -  Most nagy bajban vagy. Az animátorok leleplezése súlyos bűn.

- De… Honnan? - lepődtem meg, hiszen senkinek sem mondtam el. És akkor minden tisztázódott. Rájöttem, mit, vagy inkább kit hiányoltam, mikor eljöttünk. Carlos. De hogyan szökhetett egyáltalán ki, hiszen egy kutya nem tud a kerítésen kimászni.

- Látom, már nem kell magyarázkodnom arról, ki lehetett az. A hatókörzetünk szélén animátorok élnek a családokkal, akik rögtön értesítik a tanácsot, ha valaki arra téved.  Így tudtuk bemérni, hol vagy, de a hálózat sajnos nem olyan gyors. Természetesen az informátort is idehívattuk, amint megindult érted a csapat.

- Ti tudtátok? - szegeztem szemeimet barátnőimre

- Csak annyit, hogy valahogyan megtaláltak, és nekünk kell elmennünk érted. Viszont te is elfelejtettél megemlíteni egy dolgot. Leleplezni minket?! - hordott le Victoria.

- Nyugalom! - csitította a hangulatot Derilla - Majd a tanács dönt a sorsáról. Elizabeth! Jöjjön utánam! Maguk pedig hazamehetnek. - azzal sarkon fordult, és elviharzott, hogy alig tudtam követni. Az erdőbe értünk, de nem a tanács székhelye felé indultunk, hanem pontosan ellentétesen vetettük magunkat a rengetegbe. Egyszer csak minden megváltozott egy pillanat alatt. Mintha egy láthatatlan falon mentünk volna át, a fák hirtelen eltűntek, hó sem volt többet a földön. Derilla megállt, és rám szegezte tekintetét.

- Maradjon itt, mindjárt visszajövök. Ne mozduljon, ha szeretne egyben továbbjutni! - és ismét futásnak eredt. Ámultan néztem körül, mert még nem láttam ilyen csodás tájat. A nap magasan az ég tetején járt, kedves szellő fújdogálta a hosszú, zöld fűszálakat. A mezőn elszórva virágok nőttek, mintha valaki, akinek személyisége is ilyen boldog, itt hagyott volna lelkéből egy darabot. A rét - felületes szemlélőnek - teljesen tökéletesnek tűnt volna, de volt benne valami ijesztő. A csend. Egyetlenegy élőlény hangja sem hallatszott, csak a fűszálak keserves sistergése, amint az előbb még kedves, és lágy szél végigsöpört rajtuk. Hirtelen az összes zöld kiveszett a tájból, mintha csak kifacsarták volna a növényeket, elrohadt minden. A nap fénye elsötétült, helyette egy őrülten vigyorgó arc került az égre. Semmit nem láttam, csak a félelmetes mosolyt, majd egyszer csak magas, és vékony alakok váltak ki a feketeségből. Az egyik kinyitotta vékony száját, melyből éktelen sikoltás tört elő. Rettegtem a félelemtől, mozdulni sem mertem volna. Valószínűleg ez volt a jó döntés, hiszen a szellem abbahagyta a rikoltást, és társaival köddé vált, tömény sötétséget hagyva maga után. Becsuktam szememet, mire ismét a kedves szellő gyengéd simítását éreztem arcomon. Körülnéztem, és lecsillapodva állapítottam meg, hogy újra a békés mezőn ülök, és Derilla fut felém, maga mögött a tanács többi tagjával.

- Ezek mik voltak? - csattantam fel rögtön, ahogy odaértek

- Lidércek. Az érző szívek a táplálékuk, vagyis minden animátor veszélyben van itt.

Szerencsére elég buták, így csak akkor vesznek észre, ha elfutsz, vagy mozogsz. Most gyere utánunk! - válaszolt a kérdésre Derilla, és most jóval lassabb tempóban indult el, nyomában velem, és a tanácstagokkal. Átértünk a mezőn, és ismét egy erdőbe vetettük magunkat, ahonnan a színek, mintha kivesztek volna belőle a színek, minden szépia volt. Egy ismerős alak vált ki a sötétből. Hiszen ez a fiatal Derilla! Odalépett hozzánk, és meghajlással köszöntött minket, mintha teljesen természetes lenne az idősebb énjét látni.

- Hol vagyunk? - kezdtem el rögtön kérdezősködni.

- Ez a múlt erdeje. Akárhányszor itt jár valaki, az emléke itt marad. A jövőt is láthatjuk, hiszen ott ez a pillanat már a múlt. De természetesen nem lehet látni mindent az egész történelemből, összesen tíz évre nyerhetünk előre, és visszatekintést. - válaszolt az idősebb Leonberger. Jobban szemügyre vettem az erdőt. Semmi furcsa nem volt benne, a színeket kivéve. Hirtelen magamat láttam meg, jóval idősebb koromban. Éppen két Spániellel az oldalamon sétáltam az erdőből kifelé. Megráztam a fejemet. A jövő nem rám tartozik. Kísérőim már jóval előttem jártak, ezért utánuk futottam. Még most is a fiatalabb Derilla ment az élen. Az erdő egy sötétebb szegletébe értünk, ahol az „idegenvezető” hirtelen eltűnt. Fények gyúltak körben, és az erdő helyett már egy teremben voltunk. A tanácstagok felvették emberi alakjukat, majd helyet foglaltak a csarnokban. Én is követtem példájukat, a terem közepén lévő székben foglaltam helyet. Egyszer csak Derilla hangja visszhangzott körbe.

- A tanács megkezdi gyűlését Elizabeth Setter ügyében. A kisasszony sorsa felett a tíz legfőbb tag dönt. - mondta hivatalos hangon. Egy törékeny, remegő fiú jegyzetelte az összes eseményt. - Derilla Berger, a Leonbergerek családjából, Martin Cocker, a Cocker spánielek családjából, Anna Labrador, a Labrad

orok családjából, Bill Russel, a Jack russel terrierek családjából, Melia Dog, a Dán dogok családjából, Gregory Weiler, a Rottweilerek családjából, Jennifer Shipperke, a Shipperkék családjából, Eric Boxer, a Boxerek családjából, Sarah Uscar, az Uszkárok családjából és Peter Bull, a Bullterrierek családjából. A gyűlést ezennel megnyitom.

2. Fejezet

Elindultunk sétálni, én pedig belefogtam a történetbe.

- Háromszáz éve egy ismeretlen, kis országban egy ismeretlen tudós kísérletezett a kutyáján, és kivont egy olyan anyagot, amit a Rendem máig is használ új animátorok létrehozására. Nem akarta magán tesztelni, így négyéves kislányával megitatta, aki onnantól kezdve három nap, három éjszaka sírt. Ezután abbamaradt a rívás, és tizenhárom hónapon keresztül egy könnycsepp sem gördült le a baba arcán. A tudós jegyzeteket írt gyermeke fejlődéséről, és észre vette, hogy rengeteg kutyás jellemvonása alakult ki. Ugatást utánozott, ha éhes volt, sokat játszott a család kutyájával, míg egy napon a kutató egy ebet talált lánya ágyában. Nagyon örült új felfedezésének, és szépen nevelte gyermekét, anyja elől jól elrejtve másságát. Megtanította, hogyan legyen normális, és együtt kifejlesztették lánya minden érzékét. Az apa nem árulta el gyermekének, hogy miatta ilyen, ahogyan azt sem, hogy jegyzeteket vezet róla. Ám egy nap az animátorlány betévedt apja szobájába, és ott egy egész könyvsorozatot, és jegyzetet talált magáról. Sírva rohant a számára legkedvesebb emberhez, és csúnyán összeveszett vele, mert tizenhat éven keresztül hazugságban élt. Még aznap este elment, és magával vitte apja irományát is, hogy ne tudjon új animátorokat előállítani. Rengeteget vándorolt, míg végül elfogyott minden élelme, és egy síkságon találta magát, ahol kutya alakban sem tudott volna betevőt szerezni. Összeesett, és belenyugodott, hogy itt vége az életének, mikor egy hintó hajtott arra. A kocsis az élettelen testet látva rögtön megállította a lovakat, és bekopogott utasához, aki történetesen a kis királyság trón örököse volt. A herceg is rögtön a lányhoz sietett, és megesett rajta a szíve, és magával vitte a királyi palotába. Ott a birodalom legjobb orvosai ápolták, és hamar felépült. Az uralkodó család befogadta, és egy éven keresztül felhőtlenül élvezhette az élet örömeit, amikor is eljött a tizennyolcadik születésnapja. Már férjhez kellett volna mennie, de kérője nem akadt, hiába volt bűbájos szőkeség, senki nem ismerte, és nem mertek a közelébe menni, mivel a hercegen messziről látszott, hogy beleszeretett.

- Eddig ez egy tündér maszlag. - mondta James, bár a reakcióit látva elhitte.

- De igaz! És ne szakíts félbe, amikor mesélek! Most éppen az animátorok legnagyobb titkait terítem ki neked, és mindkettőnk életét kockára teszem! - dorgáltam a fiút.

- Akkor most élet veszélyben leszek?

- Persze! Mégis mit gondoltál? Hogy a Rend megszimatolja, hogy te tudsz mindenről, és majd futni hagynak? Vagy téged is átváltoztatnak, vagy megölnek, ha rájönnek erre. Én pedig vagy kitüntetést kapok, mert felavattam egy új animátort, vagy engem is megölnek! Folytathatnám?

- Persze, folytasd! - válaszolta a fiú kicsit meghökkenve azon, amit rázúdítottam.

- Nos. Egy nap a herceg megkérte a lány kezét, aki igent mondott. Szerelemből, és illemből is, mivel tudta, ha helyesen döntene, és elutasítaná a herceget, azonnal kitoloncolnák a palotából, vagy ami még rosszabb, megölnék, mivel a királyné igen kényesen ügyelt arra, hogy fia boldog legyen. Ám így le kellett magát lepleznie választotta előtt. Mikor elárulta, úgy látta, a herceg nem lepődött meg.

”Tudtam, hogy mi vagy. Kilestelek, mikor egyszer az erdőbe mentél. Csak azt vártam, mikor mondod el, de azt tudnod kell, hogy irántad érzett szerelmem így is töretlen.” mondta a herceg. Két év múlva a lány ikrekkel ajándékozta meg az uralkodói családot, de belehalt a szülésbe. A kislányok mindenben anyjukra hasonlítottak, de csak egyikőjük volt animátor képességekkel megáldva. Az anya, halála előtt elrejtette az összes róla szóló iratot - köztük az animátori képességekre szert tevés lehetőségéről szóló jegyzetet is - egy titkos szobába. A hercegből lett király egy nap véletlenül ráakadt a könyvtárra, és elolvasta a feleségéről szóló összes tanulmányt. Hajtotta a vágy, hogy animátor hadsereget hozzon létre, így a szakácsokkal előállíttatta az esszenciát, majd az elit alakulat tagjaival megitatta, és megparancsolta nekik, hogy ami velük történik, arról még a kedvesük sem tudhat. Három nap tömény szenvedés után, hat ember halálával létrejött az animátor sereg. A király leigázta a birodalom szomszédságában álló kis országokat legyőzhetetlennek tartott seregével. A katonák jövőbeli gyermekei pedig ismét animátor képességgel bírtak, így adódott át generációkon keresztül a gén. A történelem során rengeteg kutya fajtával kísérleteztek azok, akik ismerték a titkot, és a különleges embereket rabszolgaként használták. Ám százötven évvel ezelőtt egy animátor felkelést szított, leigázták fogva tartóikat, magukhoz vették az esszencia receptjét, majd megalapították a Rendet, vagy hivatalosan Az Animátorok Egyenjogú Szervezetét. Nos, már mindent tudsz.

- És te hogyan lettél animátor? - kérdezte James, mintha ez neki teljesen természetes lenne.

- Így születtem.

- Lehet még egy kérdésem? Miért nem futottál el, ha értetted, hogy el akarunk hozni, és tudtad, hogy lebukhatsz?

- Ne tudom. Legyökereztem az ijedtségtől, vissza az erdőbe pedig nem mehettem, mivel gyakorlat volt, és valaki biztosan követett.

- Visszajössz velem, vagy mondjam, hogy elszöktél? - kérdezte végül James, mikor már majdnem visszaértünk a házukhoz.

- Tudod mit? Már így is nagy bajban vagyok, ennél rosszabb nem lehet. Visszamegyek veled. - válaszoltam, és felvettem kutya alakomat. A fiú szagán lehetett érezni, hogy furcsa neki ez az egész, de igyekszik nem mutatni. De volt az illatában még valamilyen kellemes érzés, amit nem tudtam azonosítani. Bekocogtam mellette az udvarba, és a nyitott ajtón keresztül felmentem a szobájába.

- Anya! Apa! Megjöttem! - hallatszott lentről James kiáltása, de beszédét rögtön a húga hadarása nyomta el, amint rólam érdeklődött.

- Siva rosszul érzi magát, a szobámban van, bezártam. Majd délután vigyük a menhelyre. - azt el is felejtettem elmondani, hogy is hívnak igazából. De semmi haszna nem lett volna, már elkereszteltek Sivának. Visszavettem emberi alakomat, és az íróasztalhoz léptem. Felvettem egy rajzot. Mintha én lettem volna. Furcsa. Ekkor belépett a szobába James.

- Ja, szerintem is furcsa. - mondta, mintha kitalálta volna a gondolataimat. - Ez csak egy fantázia rajz, te meg pont így nézel ki.

- Nem néznek bolondnak, ha azt hallják, hogy magadban beszélsz? - Kérdeztem suttogva, nehogy meghallja valaki az ajtó mögött.

- Nem. Ugyanis elmentek az állatkertbe. Én azzal a mentséggel maradhattam itthon, hogy „Sivára vigyáznia kell valakinek!”

- Nem is Siva a nevem! És nagyon idegesít, hogy mindegyikőtök így hív. - pufogtam.

- Ha esetleg elmondanád, nem kellene, hogy én így hívjalak.

- Az igazi nevem Elizabeth Setter. De mindenki csak Liznek hív, és én is jobban szerezem azt.

- Nos Liz. Mit szeretnél csinálni, amíg körül-belül hat órán keresztül itt vagyunk? A többiek csak négykor érnek vissza, akkor viszont a menhelyre visznek, ott pedig kiderül, hogy nincs chiped. És a chip nélküli kutyákat bezárják egy ketrecbe, amíg örökbe nem fogadja őket valaki…

- Nem félek a menhelytől. Minden ilyen telepre van egy rendi beosztott, aki hetente ellenőriz, és kimenti azokat, akiket valaki véletlenül meglátott, és beadott.

- Akkor, ha nem bánod, most kérdésekkel traktállak?

- Persze, jöhet bármi!

- Miért nem maradtál kutya alakban? Akkor nem lepleződtél volna le - tette fel a lehető leglogikusabb kérdést. Élénkzöld szemeiben tükröződött az arcom. Elég elgyűrten néztem ki, nem vitás. Vennem kellene ruhákat, így nem mehetek sehova sem. Szakadt gyapjú pulcsi, és koszos, fehér rövidnadrág, ami a fél combomat sem fedte el. Narancs sárga, csípőig érő hajam kócosan ölelte körül arcomat, amit több karcolás is borított, bár nem voltak vészesek. Mindig úgy gondoltam, ettől nem tűnök annyira tökéletesnek, mert aki jól megmustrálta porcelán fehér bőrömet, észre vehetett pár apró forradást. Elvesztem James szemében, de hirtelen eszembe jutott, hogy még nem válaszoltam a kérdésre.

- Mert ha meghatározott időn belül nem változom vissza, akkor úgymond automatikusan felveszem az emberi alakomat, és egy órán keresztül nem ölthetek kutya képet.

- Ezen ennyit kellett gondolkodni? - nevetett a fiú.

- Csak szerettem volna választékosan megfogalmazni. - vágtam rá gyorsan.

- Hogyan szerezted az oldaladon lévő sebet, amit most, hogy eszembe jut, még nem is ápoltam le? - kérdezte, majd intett egyet, hogy kövessem. Megindultam utána.

- Van úgymond egy ősi ellenségem, aki nem tudja elfogadni, hogy jobb vagyok nála. Mindig megragadja a lehetőséget, hogy rám támadjon, és tegnap sem tett másként. Mellesleg semmi szükség rá, hogy bekötözd a sebemet. Volt már durvább is.

- Ragaszkodom hozzá - eresztett meg egy mosolyt, és a fürdőszoba szekrényből elővett egy elsőbbsegély dobozt.

- Én meg ahhoz ragaszkodom, hogy nem kell! - válaszoltam, és már futásnak is eredtem volna, de ő hátulról átkarolt, hogy ne tudjak megmozdulni - Figyelmeztetlek, hogy elég veszélyes vagyok! - fenyegettem meg.

- Én meg sárga öves karatés voltam, még tíz éve! Semmi esélyed ellenem!

- Teszteljük?

- Inkább ne! Nem szeretnék kárt tenni benned! - nem hittem volna, hogy ilyen jó színész, mert ha nem tudtam volna, hogy viccel, még talán be is dőlök neki.

  A hat óra szinte hihetetlen sebességgel repült el, Jamesszel, mintha évek óta ismertük volna egymást. Éppen én kérdezgettem őt az életéről, mikor pakolás zaja hallatszott az előszobából. Gyorsan kutya alakot vettem fel, és a fiú oldalán lekocogtam a megérkezőkhöz.

- Emma! Ne is vedd le a cipőt, és a kabátot! Most jut eszembe, hogy el kell vinnünk Sivát a menhelyre. James! Te pedig vegyél fel valamit! Hideg van odakint! - kezdett intézkedni máris az anyuka, akiről időközben megtudtam, hogy a neve Emily Ravenfield. Elég vészjósló név egy ilyen életvidám, és fiatalos nőnek. A szeme - fiával ellentétben - fagyos kék színben pompázott. Szinte világított sötétbarna hajkoronája, és napsütötte bőrének összhangjából. Talán százhatvanhét centi magas lehetett, Alkata törékeny. Arcán alig észrevehető nevetőráncok húzódtak. Olyan fajta nő volt, akire azt mondaná mindenki, „Így akarok kinézni ennyi idősen!”.

 Ismét kocsiba szállt az egész család, és a legközelebbi menhelyre fuvaroztak. Pórázt csatoltak a tegnap rám aggatott nyakörvre, és beléptünk a menhely folyosójára. Fülemet rögtön megcsapta a többi kutya ugatása, ahogy egy örökbefogadó elhalad a kenneljük mellett. Egy fiatal, talán huszonöt éves nő fogadott minket.

- Jó napot! - mosolyogta. Az arcáról le lehetett olvasni az első benyomást. Nem kedvelte a családot, mert azt hitte, a menhelyre szeretnének beadni.

- Jó napot! - üdvözölte Emily a nőt. -  Tegnap találtuk ezt a tüneményt az erdő szélén, és hazavittük. - mutatott rám. - Szeretnénk, ha beolvasná a chipjét, hogy visszaszolgáltathassuk eredeti gazdájának.

- Rendben - érkezett a válasz - Ashley Everett vagyok, egyébként - mosolyodott el, és kezet rázott mindenkivel. Odasétált egy ajtó mellett elhelyezett pulthoz, és elővett egy beolvasót. Elkezdte a nyakamat tapogatni, hogy megtalálja a chipemet.

- Sajnálom, ennek a kutyának nincsen chipje. - közölte egy alapos ellenőrzés után. - Ezek szerint valószínűleg gazdája sem. Szeretnék befogadni, vagy leadják nekünk?

- Anyaaaa! Vigyük haza! - kezdte á máris Emma.

- Nem is tudom. James! Kijöttek Carlossal? - nézett fiára, aki a kérdést hallva rám pillantott. Én alig észrevehetően megráztam a fejemet.

- Nem nagyon. Nem tudom miért, de Carlos nagyon ellenséges vele. Ma reggel is morgott rá, alig tudtam úgymond leszedni róla.

- Akkor nem bánod, ha továbbra is a te szobádban alszik? A folyosón nem lehet, mert ne szeretném, ha éjjel össze-vissza járkálna, én nem vagyok hajlandó kutyákkal egy szobában aludni, a lányoknál pedig Jessica miatt nem lehet, hiszen ő még csak négy éves, könnyen elkap betegségeket.

- Megadom magamat! E mellett az érvelés mellett esélyem sincs! - emelte fel a kezét James.

- Akkor hazavisszük. - hozott döntést Emily. - Gyertek! Üljetek be a kocsiba, ennyi járkálás elég volt egy napra. Otthon még rendet is kell rakni, csak ezzel a feltétellel mentünk el az állatkertbe! - mondta lányinak, és kiterelte a családot a parkolóba.

1. Fejezet

Az út szélén lépdeltem, mikor egy autó elhajtott mellettem, és lefröcskölt. Utánamorogtam, de nem vittem túlzásba. Már megszoktam, hogy figyelembe sem vesznek. Legalábbis ebben az alakban. Emberként szépnek számítottam. De, ahogy az Rend összes tagja mondja: „Egy kóbor kutya senkit sem érdekel!”. Nem volt kellemes ilyen hidegben a hóban járkálni, de a kötelező gyakorlat az kötelező. Szerencsére ez volt az utolsó, ha itt jeleskedem, már nem leszek többet tanonc. Időközben beértem az erdőbe. A hó itt is uralkodott, bár sokkal vékonyabb rétegben fedte a földet, mint egy mezőn, ahol fának nyomát sem látni.  Zajt hallottam a hátam mögül. A levegőbe szagoltam: Ez egyértelműen William. Megfordultam, és szembenéztem a nagy fekete németjuhásszal.

- Most nem menekülhetsz! - acsarogta, és támadásba lendült. Jól ismertem a harci stílusát, rengetegszer próbált már rajtam ütni, hogy legyőzésemmel ő legyen a tanoncok üdvöskéje, és átvehesse a jövőbeli vezér pozíciómat. Jó volt, de túlságosan bízott magában, nem volt ott mozdulataiban a tisztelet. Mélybarna szemeivel egy pontot keresett, ahol rám vethetné magát, de kiléptem az útjából.

- Gyors vagy, de nem elég gyors! Figyelj oda az ellenfeledre, és járj mindig egy lépéssel előtte! - mondtam neki cinikusan.

- Mintha már mondtad volna „párszor”! - válaszolta. Ez igaz volt, mivel minden alkalommal, mikor akciót indított ellenem, megjegyeztem neki ezt-azt.

- Ha megfogadnád a tanácsomat, talán nem szajkóznám folyton.

- Nem kell tőled semmi! - vakkantotta, és nekem ugrott. Bele karmolt az oldalamba, majd mellettem ért földet. Nem kellett több, én is megtámadtam. Beleharaptam a torkába, mire ő hangosan felvonyított. Szerencsére az erdő közepén egy ember sem hallhatta harcunk zaját, de a szűkölésre biztosan jönnek még páran, amit nem szeretnék. Igaz, hogy kisebb erőfeszítéssel le is győzhetném őket, de az én stílusom mindig a „várd ki, amíg a többiek elintézik egymást, csak utána támadj a legjobbra” volt. Néha sor került amolyan „akadálymentesítő” harcokra, de sosem szerettem én megritkítani a résztvevőket. Mások persze szerettek kiállni egymás ellen, sőt, néha még durvább összecsapásokra is sor került, ahol valaki akár az életét is vesztette. Gyorsan emberi alakot vettem fel, és dobtam egyet Williamen, aki még a levegőben szintén felvette „rokonszenvesebb” formáját. Nekem rohant, és mikor testemnek ütközött, visszaváltozott, hogy belém haraphasson. Diadalittasan a fejem irányába kapott, de nagy meglepetésére én gyorsabb voltam. Kezemmel elkaptam a jobb mellső mancsát, és bár erősen küzdött ellene, levetettem magamról, majd ismét felvettem kutya alakomat. A földre terítettem, majd egy gyors harapással egyik hátsó lábán sebet ejtettem, hogy ne tudjon utánam jönni. Hátat fordítottam neki, majd az erdő sűrűjébe futottam, hogy ott várjam ki a harc kimenetelét.

Kicsit elszámítottam magamat, mert egyre kevesebb fa mellett rohantam, míg végül az országúthoz értem. Gyorsan körülnéztem, hol juthatnék vissza legegyszerűbben a rengetegbe, mivel a járt úton nem mehettem, lehet, hogy valaki kiszagolta a nyomomat, és követ. Hirtelen egy kislány kiáltása törte meg a csendet:

- Vau, vau! - sipította magas hangján. Oda kaptam a fejemet. Túrázók. Csak ezt ne!

- Igen Jessica, az ott egy kutya! - válaszolta neki egy idősebb nő.

- Méghozzá egy Ír szetter. - fontoskodta egy kislány. Alaposan szemügyre vettem a családot. Egy kétéves gyerek, akit anyja a kezében hozott, egy talán tíz éves lány, és egy magas, zöldszemű, velem egykorú fiú. A családfő nem volt velük, talán más dolga akadt.

- Szép. - szólta a fiú. – Biztosan nem kóbor. Talán hazavihetnénk, és holnap elvihetjük egy menhelyre, hogy beolvassák a chipjét.

- Ne! - kiáltottam, bár ők nem értették meg. Ha elvinnének, az szörnyű következményekkel járna. Nem tudok tíz óránál több ideig kutya alakban maradni, önkéntelenül is visszaváltozom. De ha ezt nem látnák meg, akkor sem tudnék gond nélkül újra átalakulni, mert ha így változunk emberré, valamiért egy órán keresztül úgy kell maradnunk. Tehát semmi menekvés. A futás is az eszembe jutott, de a lábaim gyökeret vertek.

- Látod anya? Neki is tetszik az ötlet! - nézett kérlelően az idősebb lány.

- Na, jó! Végül is nagy a ház, elfér benne még egy lakó, még ha egy napra is. De mivel James ötlete volt, neki kell meggyőznie apát, és az ő szobájában kell aludnia a kutyának, mivel nem szeretném, ha Carlossal lenne egy kis vitája. Nagyon domináns az az energiabomba.

- Vállalom - nézett megadóan a fiú, akit ezek szerint Jamesnek hívtak. Odasétált hozzám, és megsimogatta a fejemet.

- Hogy hívjuk, amíg nálunk van? - okoskodott ismét a tíz éves kislány.

- Tied a döntés Emma! - mosolyogta az anyuka.

- Hogy tetszene a Siva?

- Nekem mindegy. - mondta a fiú, aki mellettem állt, és simogatott.

- Tetszik! - lelkesedett fel a társaság legidősebb tagja is. James keze hirtelen megállt.

- Van egy karmolás az oldalán! Nem olyan mély, le tudjuk ápolni otthon is, Carlosnak is volt már ennyire „súlyos” sebe, amikor hasra esett egy agility akadályban. De azért vigyázni kellene vele, nehogy elfertőződjön, mert akármilyen pici a vágás, nagy betegséget is el lehet kapni egy fertőzéstől.

- Inkább hozd a kezedben! Nem olyan nagyméretű! - intézkedett rögtön az anyuka. Már esélyem sem volt a menekülésre, bár bátorságom nem jött meg addigra sem, a lábam most is cövekelt. James felemelt a földről, és a család tovább indult. Az ütemes lépésektől elszenderedtem.

Egy autó zúgására ébredtem. Nem tudtam, mennyi időm maradt a lebukásig, de már sötétedett, így valószínűleg éjszaka, vagy reggel változom vissza eredeti alakomba. A kocsiból talán negyven éves férfi szállt ki, és kinyitotta a csomagtartót, ahova James betett. Az apa elég nyugodtan reagált, biztosan telefonon tájékoztatták a helyzetről. Az ajtó becsapódott az orrom előtt, a bátorságom pedig elérkezettnek látta az időt, hogy elég erőt adjon a futásra. Sajnos már késő volt. Az autó elindult. Fél óra kocsikázás után hirtelen megálltunk.

- Megjöttünk! Lányok! Ébresztő! - kiáltotta el magát az apa. Pár másodperc múlva nyílt a csomagtartó, mire én rögtön kiszökkentem. A menekülésemnek egy kerítés állta az útját. Lőttek a tervemnek, itt kell maradnom, és megvárnom, hogy lebukjak. Egy idegen szag csapta meg az orromat. Abba az irányba néztem, amerről éreztem, és egy Golden Retriverrel találtam magam szemben. Rögtön éreztem rajta, hogy ő tényleg kutya, ez a valódi alakja, mint ahogy ő is rajtam, hogy ez csak egy „álca”.

- Nocsak-nocsak! Egy animátor! - kezdte a beszélgetést. Nem hökkentem meg, azon, hogy tudja, ki vagyok. Minden állat tisztában van a létezésünkkel, egyedül az emberek nem tudnak rólunk. - Hol szedtek össze? És egyáltalán minek jöttél velük? - bombázott meg a kérdéseivel. - Lebuktathatod az egész fajodat!

- Nem tehetek róla! Elcibáltak, úgymond. - mentegetőztem. - De a fiú szobájában fogok aludni. Nem tudom, mennyi időm van még, valószínűleg éjszaka alakulok át. Aztán várok egy órát, és vissza is változom.

- És mi lesz, ha napközben buksz le? Ugye azt te is tudod, hogy nem csak tíz órát leszel itt?

- Ezen még nem gondolkodtam. Valahogy majd megoldom.

- Sok sikert! Ehhez én nem asszisztálok! - bólintott, majd sarkon fordult.

- Gyerekek! Már tizenegy óra van! Nyomás az ágyba! És semmi hangoskodás, mert felébresztitek Jessicát! És James! Vidd Sivát is!

- Rendben anya! - válaszolta a fiú, és a nyakamba csatolt egy nyakörvet. - Ez csak ideiglenes, kislány! Nyugi! - mondta, mikor látta az ijedtségemet.

- „Hiszen én a Rend legjobb harcosainak egyike vagyok, nem holmi öleb!” - gondoltam, mikor a fiú a nyakmadzagomnál fogva terelt fel a szobájába.

 Az emeleten az első ajtó jobbra. Jegyeztem meg magamnak. Beléptünk a helyiségbe. Tágas szoba, méregzöld falakkal, amik természetesen tele voltak ragasztgatva képekkel, és poszterekkel. Bal oldalt a falnál egy íróasztal, amin papírok és egy laptop hevert. Jobb oldalt pedig egy hatalmas franciaágy. Az egyik sarokban egy hatalmas polc állt, tele könyvekkel. James ledobta magát az ágyra, és rám nézett.

- Gyere kislány! - ütögette meg maga mellett az ágyat. Én „jó öleb módjára” felugrottam mellé, és összegömbölyödtem a takarón. A fiú előkapta telefonját, és vadul nyomkodni kezdte. Én álomba szenderedtem a sűrű nap után. Minden gondolat kiürült a fejemből, csak aludni akartam, és már az sem érdekelt, hogyan oldom meg a problémámat. Egy idő múlva félálomba riasztott fel, mikor James felállt az ágyról, de ahogy kilépett a szobából, ismét vissza aludtam a csövekben meginduló víz egyenletes zajára. Talán fél óra telt el, mikor a fiú visszajött, és ismét ráfeküdt az ágyra. Haja egy kicsit még vizes volt a fürdéstől. Ismét elővette mobilját, és folytatta az éjszakai közösségi életét. Másfél óra múlva lekapcsolta az éjjeliszekrényen álló lámpát, betakarózott, és elaludt.

Felcsörrent egy ébresztő óra, de talán három másodpercig szólt, valaki rögtön lecsapta. Kinyitottam a szemeimet, és körül néztem. Megnyújtóztattam kezeimet, és megszólaltam:

- Jó reggelt! - várjunk csak! Hol vagyok? Ez nem a megszokott fehérre meszelt szobám a Rend házában, amit három másik lánnyal osztok meg! Hiszen tegnap elhurcibáltak egy távoli helyre! De már késő volt. James megfordult, és egy szakadt ruhájú, narancssárga hajú lánnyal, vagyis velem szemben találta magát. - Csak ne ordíts! - mondtam ijedten, nehogy esetleg lebuktasson. - Mindent elmagyarázok! - a fiú elkerekedett szeme ide-oda járkált rajtam. Szólásra nyitotta a száját.

- Arra szükségem is lenne! De ne itt! Ma én sétáltatom Carlost, a többiek még alszanak. - gyorsan felállt, letépett egy cetlit az asztalon lévő papírhalom egyik tagjából, és ráfirkantott egy üzenetet.

- Gyere! - mondta, és lefutott a konyhába, majd a papírt a hűtőre tűzte. Én követtem. Kimentünk az udvarra, ahol Carlos már várt. Önelégülten bámult rám.

- Egy kicsit drámaibb lebukásra számítottam! - vakkantotta nekem.

- Nem szerettem volna a kedvedre tenni. - válaszoltam.

- Na, jó! Ez már enyhén furcsa! - szólt bele a beszélgetésbe James. - Inkább velem beszélgess, mivel magyarázatot ígértél, szóval hallgatlak!